Tizedik
Na, az öreg Kálmán juhász erősen köszörülte a torkát, vagy krákogott, az akko’ nem derült ki, osztán’ mondta nékem’ utána’, hogy: Há’ mitűl’ ilyen bolond kend? Elvette a nap az eszit? Mondom neki: Az csak attól tudja elvenni, akinek van. Magának sokkal több vót mint nékem. Na de az öreg nem vette a lapot, hanem csak kajabált még egy kicsit, hogyaszongya’: Hát nem megderekalta’ a fiamat mikó’ az vissza akarta terelni a birkákat? No, néztem is rá: Az a maga fia vót? Erre ő: Az a. Meg a maga birkái? Azok a. Hát nem ismeri meg a Kalmi fiamat? Én meg mondtam néki, hogy má’ hogyne ismerném, de az sokkal kisebb. Aszongya erre: A vót’ vagy husz’ éve. No, mondom neki, erre nem is gondoltam, hogy az idő múlik. Közben a főügyészúr nekikezdett összeácsolni azt a pulpitust, ha már rosszul rakta össze az asztalos, mer erőssen’ kellett ütni azzal a kalapáccsal. De vót azzal kis gond, merhogy’ a kalapács, ha jól láttam, fábúl’ volt, oszt’ csak csattogott, mint a Hortobágyi csárdás Luca jányának a fapapucsa, mikor osonni akart ki a Józsi csikóshoz. Na, annak se lett több haszna, mint ennek itt e. Szóltam is a főügyészúrnak, hogy az nem fog menni könnyedén azzal a hucudlival, ha gondolja, én elmék’ haza, oszt’ hozok neki vasfejű kalapácsot. No, ezen a kiváló ötleten úgy elképedt, hogy megállt fönn a levegőbe a keze, oszt csak bámult, de még a szájával is-e. Na, ebbe’ a kis beállt csöndbe az öreg Kalmi juhász csak megint megeredt szóügyileg: Hát most mondja meg nekem, minek kellettek azok a birkák magának? Mondom neki: Oan’ jól elbeszélgettünk, hogy még az idő múlását se számoltam igazán. De ezek olyan hűségesen követtek engem, oszt közben olyan jókat hallgattunk… főügyész úr, mondtam, hogy rögvest hozok egy normális kalapácsot kendnek, osztán’ hamarabb mén’ az a munka is. Azt azé’ elmondanám, kedves nemzetes főügyészuraságodnak, hogy igen tiszteletreméltó munkát teccett’ választani, mer, olyan okosnak látszik, ezzel a nemzetes főügyészi címmel, hogy még az egyszerű, de nagyon hasznos asztalos munka is naccságos rangba emeltetik. Bár ezt a fakalapácsos dolgot én nem értem, de biztosan szakmai dolog lesz az. Na, Kalmi bá’ hát higgyen nékem, hogy én ugyan rosszat nem akartam kendnek, de a fiának se, csakhát félre lettem vezetve, mer a bergék egy szóval se említették, hogy a Kalmibá nyájába tartoznak. Hanem, a fia meg olyan erős magának, hogy éppen csak meghajlott, mikor hátba simogattam, de biztos azt is csak azé’, hogy el ne törjön a botom. Így bizony mondom magának, marha erős anyagbúl gyúrta össze a gyerekit. Na, el is kezdett büszkélkedni az öreg, a fia meg helyeselt erőssen’. Eddigre a Király Béla főügyészúr is abbahagyta az ácsolást, meg a saját arcának nyújtását az álla felé, oszt aszongya nekem: Hát Laci bácsi. Honnan a fenéből gondolta, hogy azok a birkák magával akartak menni? Mondom néki: Há’ mondták. Mondták? Kérdezte. Na erre elmeséltem neki az egész történetet az én oldalamról, mert hogy ez az igazi, aztán mikorra a végére értem, nagy lett a vidámság az egész hodályban, a Kalmi juhászok is egyet értettek velem, így a főügyészúr annyit mondott csak, hogy fáj a szeme, oszt’ most inkább mennyünk’ ő majd elintézi a dolgokat. Hát, az is lehet, hogy nem a szeme fájt, de minden esetre nem akart vele bennünket tovább látni. No, így történt-e.