Kilencedik
Hát, ahogy beértünk a bíróságra, engem ott leültettek árnyékba. Én mondtam nékik, hogy a János keresni fog, de azt mondták, hogy arról már ők gondoskodtak. Na, ahogy ott ücsörögtem a hűvösön, mán’ akarom mondani árnyékba… ne nézzé’ kölök, há’ meleg vót na. Szóval, ahogy ott ücsörögtem, már egy-két napja, igencsak untam magam. Meghát’ a komáimról se tudtam semmit, meg ugye vót az a félbehagyott tudományos értekezésünk és még a Jánost se hozták be nekem. De az egyik nap, megérett az idő, egy beszélgetésre oszt’ bevittek engem a bíróság épületébe. No, ilyen csuda nagy istállót se láttam még. Ennyi marhával. Kicsit meg is voltam illetődve, mer’ a hamut, mikor kivertem a pipámbul’, hát ott valami kendős fehérszemély igencsak rázta a két kezit’ a plafonnak. Mondtam néki, hogy hát ottan nincsen senki, az Úr meg nem lát át ezen a sok falon, én már csak tudom, mer a korcsmába, mikor má’ nagyon bűnöztünk, azt mindég’ a pincébe, az asztal alatt csináltuk, oszt’ az úr sose büntetett érte, gondolom mer’ nem látta. Na, szóval kiderült, hogy ez valami cselédféle, aki takarítja az egész hodályt, no sajnálni is kezdtem én ezér’ őt, merhogy’ igencsak sok dóga’ lehetett. Mondtam is néki: Ejj ténsasszony, hát magának miféle sorsot szánt a teremtő? Biztos valami nagy jót cselekedett előző életébe, hogy azt még most is csak folytassa. Hát kend nélkül itten a sok mocsok a pokolra juttatná ezt a sok ingyenélőt, így aztán én csak azt tudom gondolni, hogy a ténsasszony egy földre szállt angyal, aki kellő büszkeséggel végzi az Úr által rája szabott teendőit. No, erre abbahagyta a kajabálást osztán’ onnantúl’ kezdve csak somolygott rám. No, ott állt nem messze egy nagyúr, aki szintén hallotta eztet’, aztán az is csak mosolygott. Na ő volt a főügyészúr. Eljött a tárgyalás… akarom mondani társalgás… ne nézzé’ kölök, néha meg-megbotlom a mondandómba, szóval bementünk, de olyan urassan’, merhogy’ engem kísértek ám a csendőrök. Na ide aztán kellettek is, mer’ itt volt ám hangzavar. Ahogy beértünk, ott ült a pulpituson a Király Béla főügyész úr. Nem lacafacázott az egy percet se, rögtön belekezdett a mondandójába:
Na, Juhász Laci bácsi tudja hogy miért van itt? Mondom neki: Tudom hát. Birkalopási ügyből kifolyólag. Erre ű: És el is ismeri? Mire én: El hát, amit el köll. Nagyot nézett erre, én meg nem értettem, hogy most mi a fenéért köll’ ezt felfúni’, hát megfutamítottam osztán’ kész. Na de ezek nem arról beszéltek ám, amiről én gondoltam. Aszongyaja főügyészúr: Hát, Laci bá’ ilyen hamar se ismerte be még senki, hogy birkát lopott. Mondom neki: Én e? Én ugyan azt nem loptam. Azt se!! Mer’ elkezdtek sandán méregetni, oszt mondom még a végén rám húzzák azt a liter pálinkát is, ami véletlenül a tarisznyámba esett a Hortobágyi csárdába. Pedig hát az is véletlen volt. Én is csak nagyon messze, mire kiittam a felét, akkorra vettem észre, hogy az nem víz. No, erre ő: De hát az előbb beismerte. Mondom neki: Én ugyan azt nem. Én csak azt ismertem be, hogy elkergettem a tolvajt. No, erre erősen gondolkodóba estek, susmorogtak kicsit, aztán az egyik ilyen feszes ruhás legény kiment, oszt visszajött harmadmagával. Hát hozta magával az öreg Kalmi juhászt, meg azt az ördögfiókát, amék’ el akarta rabolni a bergekomáimat. Bár, akkor már egyre jobban hasonlított az öreg Kálmán későn született fiára, de hát mindenki tuggya’, hogy ezek a pokolból szabadult teremtmények miféle praktikákra képesek….