Hetedik
Mi minden nap unszoltuk egy kicsit, hogy ugyan már, hát meséljen picit, hisz ismerve az öreg Laci bácsit, hát az nem hogy birkát, de még egy fogpiszkálót se tulajdonított volna el soha. Ő meg csak dünnyögött, jobbra-balra ingatva fejét, pipáját masszívan a fogai közé szorítva ücsörgött tovább jól megszokott karosszékében. Esetenként azért meg-megszólalt:
- Né’ má’ János, a sok kis pandúr mit vallatnak itt éngöm’. Hát biza fejpénzre fáj ezeknek a foguk. No, hozd gyorsan a botom, oszt’ hagy pörgessem!
A János meg komolyan nézve gazdáját, az utolsó mondatra meg is mozdult. Hogy tényleg a botért indult-e , sosem derül ki, mert mi aztán a nyakunkba kapva a lábunk, futottunk, mint akit maga az ördög kerget, gondolataink között azokkal a képekkel, amiben Laci bá’ a botját pörgetve hol ördögöket, hol cápákat futamít meg. Aztán délutánra visszalopakodva, a környékén játszottunk tovább, hátha mesél. Ő meg csak nézett bennünket mosolyogva, bár időnként azért történtek dolgok. Például, amikor játszottunk a góré mellett, és bár Erzsi néne szólt nekünk, hogy vigyázzunk az odatámasztott farudakra, mi igazi gyerekként sosem, vagy csak igen ritkán hallgattunk a jó szóra. Na, ahogy ott játszottunk, egyszer csak az öreg kivette a szájából a pipát, ami már önmagában is az erős aggodalom jele volt, mert szerintünk a levegőt is csak azon keresztül kapta, és már kerekedett a szája, ami szintén ritkán esett meg, mert ez után beszélni szokott, de csak legyintett egyet, visszakapta a szájába és erősen figyelt. Így aztán tanúja lehetett, ahogy Laci barátomnak, aki történetesen az unokája volt, úgy a fejére dőlt az egyik farúd, hogy csak úgy kongott a már fent említett fő. Laci barátom a fejét simogatva próbált áramot fejleszteni, miközben erősen szentségelt, a nagyapja meg olyan szélesen mosolygott, hogy és ezt ő szokta mondani, ha nem lett volna a két füle, bizisten leesik a feje teteje mikor körbefut a rés a fején.
- Miért nem szóltál papa? – kérdezte a barátom.
- Hát kölök, két dolog: az egyik: anyád többször szólt, mint kölött vón’. A másik: emmost’ úgy szólt, mint a Debreceni nagyharang. Én meg má’ olyan régen halottam, hogy úgy gondoltam, kicsit nosztalgiázom.
- Laci bá, hát már sosem tudjuk meg azt a birkalopásos dolgot? Hát ne hagyjon már ilyen kétségek között!
- Kikanalazlak én onnan kölök, ha nagyon akarod. – válaszolta, miközben erősen bandzsított, mivel fogalma sem volt, hogy néz ki egy ’ség’, arról meg végképp nem, hogy a kettő miképpen kerülhette el a figyelmét. De, mivel úgy fogadta el a dolgokat, ahogy voltak, hát ezt sem forszírozta tovább. De egy kis gondolkodás után, azért csak belekezdett:
- Hááát, a vót tán az egyik legmagányosabb napom künn’ a pusztán. Nem vót velem a János, mer’ elküldtem számadást készíteni a bíróhoz. Mit néző? Há’ neki volt négy lába, az kéccer’ annyi, mit az én kettőm, az idő meg szorított. A János meg csak süket, de nem hüle’. No, szóval egyedül bandukoltam a pusztán, sehol egy teremtett lélek…