Hatodik
… Annyi víz esett, hogy a hídon is csak gólyalábbal lehetett átmenni szárazon, de abbúl’ is akkora kellett, hogy csak na. Vót ott két tíz, de möglehet’ vót az húsz méteres is, nyírfa. Odamentem, oszt’ a bugylibicskámmal gyorsan kivágtam, legallyaztam, felmásztam a tetejibe’, hónom alatt a Jánossal, odakötöttem a bokámhoz, aztán úgy mentem át a hídon. De, ha hiszitek, ha nem, még így is a talpamat nyaldosta a sok víz. Ahogy ott sétálgattam a lábamon a két húsz méteres nyírfával, hát arra úszott az a nagy hal, amék’ benyelte a Jónást régebben. Na azt én úgy hátsón billentettem, hogy nyomban kiköpdöste az összes lenyelt dolgot. Na, van ott az a Karcagi nagy malom, hát az is azóta van ott. Azt még akkor kapta be a hollandus parton, mikor egyször’ arra úszott. De a Jónást is kiköpte, ammeg’ a malom tetejin’ landolt, aztán ott kapaszkodott nagy hálálkodva nekem amér’ megmentettem. Na, hogy ezt a nagy halat már lerendeztük, gondoltuk ketten a Jánossal, hogy ha már erre jártunk, bemegyünk az egyik faluba, aztán ott eszünk egy jó kis gulást. Nadehát az a falu is a víz alatt volt, úgyhogy ki kellett találnunk, hogy hogyan megyünk le a víz alá. Bár az még nem is gond, mer’ bírtam én mindenféle közeget, nadehát’ a gulás ha összekeveredik a sok vízzel, akkor az nem jó. Na, ahogy ott tanakodtunk a Jánossal, merhogy’ igen okos kutya ez, lehet vele tanakodni is, egyszer csak jött arra egy olyan nagy pálca. Jóvanmárno’ legyen cápa. De kijaza marhafia, aki kitalál ilyesféle nevet? No, mindegy, hát jött, oszt nagyobb volt, mint az a hal, ami a Jónást benyelte. Ennek akkora fogai voltak, mint én. No, mondtam is a Jánosnak, hogy ez nem lesz itten jó, mert egy ekkora fogat nehéz ám kiverni, ennek meg ráadásul van vagy száz. Mire az összest kiverjük, elmegy az ebédidő. Hát, ahogy ott tanakodtam a Jánossal, annak persze nem volt semmi jó ötlete, möglehet a nagy éhség elvitte a gondolatait, hát ez a nagy dög nem odaért közben? Ott vicsorgott nekem, aztán pont úgy nézett ki, mint a minap abban a képmutogató hangos ládába az a fehérszemély, amék’ valami fogas krémet villogtatott a fogain. Erre én fogtam a botomat és úgy állba vágtam a kampós végivel’, hogy az a nyamvadt jószág rögtön kiköpte a fél fogsorát! ’Hejj!’ rikkantottam a pulinak, ’Jááános! Há’ mögvan’ a megoldás! Nem egyesivel, egyszerre verjük ki a fogait!’ No, mint ahogy azt má’ mondtamvót’, ez egy nagyon okos kutya volt már akkor is, rögtön megértette, beugrott a nagy hal szájába, aztán olyat csapott a farkával, hogy erre kiesett a másik fél fogsora. Innentől kezdve már nem is volt olyan rettenetes hal, mer’ pont úgy nézett ki, mint öreganyám, mikor má’ öreg vót, aztán foga meg egy se, viszont mérgiben meg összeszorította a száját. Na akkor úgy nézett ki, mint az a kidobott mosogató rongy ni, amelyik ott van meggyűrődve. Na, ez a cápa már eléggé el volt kábulva. Mondtam is a Jánosnak, hogy mivóna’ ha nem gulást ennénk, hanem halászlevet. Erre látom: jön még vagy száz, nem is, ezer ilyen nagy cápa. ’Hűűűha János, bajban vagyunk’ mondtam a kutyának. ’Hát ennyi halászlevet nem bírunk megenni! Ehhez meg kell hívnunk a Józsi csikóst, meg a Feri gulyást is.’ Na, jöttek ott ezek a halak, gondoltam akkor mindet leütöm, de hát arra jutottunk a Jánossal, hogy nem lesz az jó, mert elfáradunk, oszt aztán nem lesz erőnk megpucolni ezeket. Na, akkor a puli, aki igen okos jószág volt, megbökte a botomat, úgy, hogy az fordult egy negyedet. No meg is értettem én azt: Mögfogtam’ jó erőssen’, aztán megpörgettem, de úgy, hogy az az előtti ördögűzős pörgetésem kutyafarok csóválásnak tűnt mellette. Pörgettem én, mint az istenharagját, oszt’ a nagy szélviharba, ami kerekedett, elkezdett kiszáradni az a sok víz. Addig pörgettem, míg az összes víz el nem tűnt, csak az vót a baj, hogy picit erősebben pörgetem, mint kellett vóna’, aztán azóta a kilenclyukú is mán csak képeslapdísznek jó. De pszt, ezt el ne mondjátok! No, de ezek a dögök ott maradtak fekve szépen a fűben. Gyorsan nekiláttunk a Jánossal a megnyúzásuknak, meg a halászléfőzésnek. Olyan finomat főztünk, hogy az egész puszta összes népe oda sereglet az illattyára’, de még Budáról a Király is eljött enni. Má’ hogy érted, hogy nem vót már akkor Király? Hát dehogynem. Személyesen ösmertem’ is. Király Béla nemzetes főügyész úr, aki régebben kimosdatott éngem’ abbúl’ a birkalopási ügyből.
Meredt szemekkel bámultunk az öregre. Cápák, Jónás, nagyhal, Karcagi malom meg minden, és még birkalopás is? Ő meg csak sandán nézett ránk félig lecsukott szemei alól, mosolyogva.
-A’ mán’ majd másik napra tartozik. – mondta, majd újragyújtotta pipáját, hátradőlt karosszékében és onnantól nem szólt egy szót se kerek egy héten át.