Naplóm,

avagy képek az életemből

Előszó

Ajánlom ezt az irományt Horti Zsófiának, aki szerint az embereknek szüksége van a nevetésre, és bízott bennem annyira, hogy ezt nekem mondta.

Ajánlom figyelmedbe neked, ki böngészed a sorokat, hátha találsz bennük valami felüdülést és remélem, hogy mindezt nemhiába teszed.

Nyilatkozom, hogy saját szabad akaratomból, elmeállapotom, a mögöttem álló két gorilla méretű fegyveres személy jelenlétének, és a testemet a villamosszékben tartó szíjjak teljes tudatában, hogy az alábbi sorokat a Kulcs-Soft Számítástechnika Nyrt. és a Digitalbooks.hu bárhol, bármikor, teljes terjedelmében, idézetekben, saját használatára felhasználhatja.

Életem folyamán sok érdekesség történt velem, és pár talán említésre méltó is lehet egy-egy baráti társaságban. Néha színezve, néha hozzátéve, még néhább kitalálva, de minden azért íródik le, hogy te nevess, ha van kedved.

Egészség

1

Hazafelé igyekeztem a gimiből, mikor valami, ez eddig érthetetlen okból lehajoltam… Hogy ki az isten rakta fölém akkor azt az akadályt, ami miatt nem tudtam felállni, máig sem derült ki. Ott álltam tehát derékszöget bezárva, enyhén sírós arccal, és az emberek meg jöttek-mentek, időnként rákérdeztek, hogy mit csinálok, amire én ezt válaszoltam: Megfigyeléseket végzek a biosz házimhoz, ami a hangyákról szól. Az egyik iskolatársam összevont szemöldökkel meg is kérdezte: ’És a könnyeiddel csalogatod őket majd elő?’ Én persze büszke (később utánanéztem és kiderült: szimplán hülye) önérzetes emberként az istennek se vallottam volna be, hogy én bizony így maradtam. Viszont, közben valóban előjöttek a hangyák. Ahogy ott vizslattam a földön rohangáló jószágokat, jobb kezemmel a kerítésbe kapaszkodva, két szememből itatva őket, a bal szemem sarkából furcsa dolgot vettem észre: egy négy fém és két mamusz harisnya lábú szerkezet közeledik felém. ’Jesszusom! Itt jön egy birodalmi lépegető és egy borotvált Wuki tolja’. ’Vagy mi.’ Még nyikorgott is. No, ahogy odaért, kiderült, hogy egy kedves öreg nénike, aki koránál fogva elég bölcsességet halmozott fel magában. Odaállt mellém és azt mondta: ’Kapaszkoggyon fijjatalember a keretembe oszt’ ájjon föl mer’ így marad oszt’ nem ér hazaja héten se!’ Hát, mit volt mit tenni, felvettem a neandervölgyi ősember testtartását és hazabattyogtam.
     A következő hosszú-hosszú években ez rányomta a bélyegét az életemre, mégpedig úgy, hogy évente egy hétig derékszögeltem. Évekkel később egyszer úgy jött elő a probléma, hogy nem halogathattam tovább: Orvoshoz kellett mennem. A ’Mi a panasz?’-ra adott válaszomra az orvos csak annyit mondott:
- Urológus!
Nyikkk
- He? Mi? Meee? Mijé? - Jöttek elő a fogasabbnál fogasabb kérdések. Mondom neki:
- Nemaaaííííéééze aaaaa derekam fáj!
- Azért megy urológushoz!
- Nadeeee dededede, hát legalább vizsgáljon már meg! – dadogtam
- Én megvizsgálhatom, de úgyis urológus lesz. No, feküdjön föl ide!
Felmásztam az ágyra, a doki meg nyomkodott jobbról balról:
- Ez fáj?
- ’Gen.
- Ez?
- Au!
- És így?
- Áááúúúú!
- No, akkor urológus.
Hát, ezt bebuktam. Nem voltam boldog, ki lett volna? Elmentem így hát a megadott szakrendelésre. Ahogy ott ücsörögtem, kijött a doki, és minden igyekezetem ellenére, ahogy megpróbáltam a piros székek barázdáiban elvegyülni, láthatatlanná válni, (persze nehéz tök egyedül az egész váróban) rám nézett és azt mondta:
- Szerintem maga jön.
Az én gondolataimba csak egy kérdés visszhangzott: ’Mér’ kell az urológusnak akkorának lennie, mint egy kanadai favágónak?’
Mikor készen voltunk az összes vizsgálattal a doki csak annyit mondott:
- Hát itt nincs gond.
’Ezéééééééééé’?! Ezért volt az egész?’ visszhangzott a fejemben
- De legalább ezzel is megvolnánk. – folytatta.
- Most vigasztalni akart? Mert ha igen sajna nem jött össze – mondtam neki.
Viszont eldöntöttem: Ha a világ minden fájdalmát is viszem magammal, akkor se megyek többé orvoshoz.

    Aztán pár év múlva ott ácsorogtam egy másik orvosi váróban, derékszöget bezárva vizsgálgattam a padlózat mintázatát.
Mikor sorra kerülve bevonultam a dokihoz, a ’Mi a panasz?’ (tényleg nem látszik?) kérdésre az alábbi kismonológgal válaszoltam:
- Fáj a derekam, DE! urológushoz nem megyek!! Semmiképp! Nem-nem. Nem ám.
A doki elgondolkodó arccal vizslatott engem, aztán annyit mondott:
- Én igazándiból Reumatológusra gondoltam.
’Affranc! Hát akkor amoda is nyelvbotlás volt!’ futott át az agyamon a keserű emlék és elméláztam azon, hogy vajon a másik doki agyában miféle gondolatok is lehettek akkor:
’- El kell küldenem ezt a szerencsétlent valahova, de nem jut eszembe, -ológus -ológus, de milyen? A fene se emlékszik minden
hülyeségre. Hát emmeg milyen reklám itten? Aszongyahogy: ha pisilési gondjai vannak…, a hülyéje, hát akkor mennyen…
ezaz!! Urológus!!’
    Így hát elkerültem a reumatológiára. Ott egy, alig 2,5 óra váróban való görnyedés várt rám. Ez a 2,5 óra elég hosszú idő volt arra, hogy a szigorú derékszögű testtartásom érdekes gondolatokat keltsen emberekben. Az, hogy a váróban felújítást végző asztalos mellettem húzta meg a jelölést a derékszögben levágandó bútorlapon, az még ok. Hogy a három lábon, bottal rohangáló nénike rám támaszkodva pihente ki a lépcsőzés fáradalmait, még elmegy. Még azt is elviseltem, hogy a gyerekek engem néztek mászókának. Az egyik még össze is csokizott. (Remélem csoki volt.) Dehogy az orvostanhallgatók a hátamra rakott tálcáikból fogyasszák el tízóraijukat, hát az már sok volt. Ráadásul untam a padlólap mintázatát. Mikor sorra kerültem egy 60 év körüli, majdnem 150cm magas, és akár 45kg-os súlyú hölgy várt rám, aki mindezeket erélyességgel pótolva így szólt:
- Egyenesedjen már ki ember! Hát mi maga? Férfi vagy öregasszony?
Nos, itt picit elgondolkodtam a dolgon, miszerint a hölgy mit gondolhat magáról? De sok időm nem volt, mert belekezdett a vizsgálatokba, ami egy testnevelés óra előtti bemelegítésnek is megfelelt volna:
- Hajoljon előre, hátra, jobbra, balra! Most forgassa a felsőtestét mintha kaszálna! No, látom maga sem a mezőgazdaságból él meg! – eddigre már picit ijedt voltam, mert nem tudtam hol vagyok, de elgondoltam, hogy ez mindjárt felültet egy kombájnra és elküld aratni.
- No, másszon fel arra az ágyra ott és feküdjön hanyatt! Jó, látom hegyi mentő se lesz.
Felmászva a vizsgáló ágyra, lefeküdtem és a következő pillanatokban az égbolt összes csillagát megszemlélhettem közvetlen közelről. Az öreglány úgy összegyűrt, mint egy papírdarabot. Ez is fájt, de amikor kibontott és kiegyengetett, na azt nem közelíti meg semmi. Közben kedvesen érdeklődött, hogy: Ez fáj? És ez? És ez? És így? Én meg még az elsőre se tudtam válaszolni, olyan gyorsan követték egymást az események, hogy megmaradtam a jól bevált: ’Áááááááááááááúúúúúúúúúúúúúúúááááááááááájjjjjjjjjjééééééééééííííííííí’ hangsornál. A vizsgálat végére már idegösszeroppanás közeli állapotba kerültem és majdnem pánikszerűen menekültem ki, mikor elengedett. A vizsgálat eredményét nem közölte velem, csak a kezembe nyomott egy lapot, hogy azzal menjek át a szemben lévő épületbe az ilyen-olyan kezelőibe. 
    Nos, kiderült, hogy ilyen elektromos kezelésnek vetnek alá. Ez tulajdonképpen majdnem eseménytelenül telt el. Majdnem. De a legkiemelkedőbb az a kezelés volt, amikor már rutinosan befordulva a kezelőbe, lerángatva, felhúzva magamról és magamra a különböző ruhaneműket, már én raktam fel magamra a homokzsákokat, amivel lesúlyoztak (szerintem azért, hogy el ne menekülhessen a delikvens, szerintük meg csak a tappancsokat kell így lefogatni) miután megépítettük a mellvédet együtt, a kezelő hölgy rám indította a szerkezetet. Na az úgy megrázott, hogy konkrétan megpörkölődtem ott ahol kaptam az áramot. Az egyre vékonyodó és rezgésszerűvé váló sikolyom hallatán odanyúlt megnézni. hogy mi van, amikor elkapta a kezét csak ennyit mondott:
- Juj ez éget! – ’Nekem mondod? Engem üt az áram!!’ gondoltam, mikor ez neki is eszébe juthatott, mert lekapcsolta a készüléket és ennyit közölt:
- Bocsi, ez zárlatos! – Eddigre már az összes izmom önállóan rezgett tovább.
Aztán véget ért a kezelés sorozat. Én immáron gyógyultnak nyilvánítva mentem haza. A következő években viszont kevésbé fájt a derekam az szent igaz. Hogy ez a kezelésnek köszönhető, vagy a pszichés tagadásnak, azt már nem mondja meg senki.

2

Volt egyszer egy motorom. Na jó, Simson S51 smk. De én szerettem. Ő engem nem annyira, de ezt miért ennyire durván hozta a tudomásomra, azt nem tudom. Na jó, voltak előjelek. De ez egy másik rész lesz. A legutolsó előtti közös szakaszunk egy szép verőfényes nyári nap délelőttjén kezdődött. Kint voltam egy barátom telkén, ahol épp egy autó fényezéséhez folytak előkészületek.
- Csiszoljad azt a kasznit, de csak óvatosan: át ne lyukadjon! – hangzott el az utasítás. Hát, mit mondjak, nem egy Rolls Royce gyári manufaktúra, de az is csak egy golf -1-es volt. Apróbb problémákkal, amikhez nem egy csiszolás nem volt elég, de egy vakolás is kevésnek mutatkozott volna. De mivel csiszolni kellett, hát csiszoltam. Aztán untam. Aztán még többet csiszoltam, amit még jobban untam. Éppen ezért kapóra jött a felhívás:
- Be kellene menni a városba egy alkatrészért.
Nosza, fel is pattantam a kis Simsonomra és elindultam. Egy 100 méter után eszembe jutott, hogy a bukósisak kellene, mert megbüntetnek. Visszafordultam és felvettem, majd újra nekiindultam a nagy útnak. Hogy akkor az őrangyalom mennyire észnél volt, az csak ez után derült ki. Ugyanis 70-el őőő izé akarom mondani 40-el, mit 70-el? Olyat egy smk nem is tudhat!!!! Nos, a lényeg, egy szerencsétlen dolog történt, hívhatjuk balesetnek is. Konkrétan akkorát zakóztam, hogy hetedhét határon emlegették. Hát, történt ez-az bennem, de azért hősiesen végigmotoroztam a városon oda meg vissza. Aztán hazamentem. Lefeküdtem, mert fájt mindenem. Aztán már fekve is fájt mindenem, szóval délután 6 fele úgy döntöttem, hogy elmegyek orvoshoz. Ahan. Én terveztem a természet meg végzett addigra. Ugyanis megfordulni se tudtam, nemhogy felállni. No sebaj, felhívtam havert, aki eljött értem kocsival, letámogatott a lépcsőn, beültetett a kocsiba és elvitt a baleseti sebészetre. Amikor odaértünk, és bementünk az épületbe, szembesülnünk kellett, hogy annyi minden van a földszinten, az emeleteken, ahova a lift visz, de a baleseti sebészet a mélyföldszinten (!!) van, ahova nem ment le lift, csak egy marha keskeny és igen meredek lépcső. Rám nézett a haver és ennyit kérdezett:
- Levigyelek ölbe?
- Hagy maradjon meg nekem némi önbecsülés kérlek, inkább lemegyek fél lábon ugrálva. – válaszoltam neki, és el is indultam. Hát, ilyen gyorsan még nem mentem le lépcsőn. Máig nem tudjuk, hogy leugráltam, vagy lepattogtam, mint a gumilabda. Na, odaérve a váróba, leültem egy székbe és vártunk, hogy mi lesz. Egyszer csak kijött egy lény. Ha körül kellene írnom, hát végül is megy két szóval is: Ursula nővér. Istenem. Nem kinyitotta az ajtót, hanem áttört a falon. Volt vagy 2 méter és vagy 100 kiló színtiszta izom. Odafordult a várakozókhoz és olyan dörgő hanggal állt neki vallatni az embereket, hogy senkinek sem jutott eszébe szépíteni a dolgokat. Volt ott egy fickó félig levágott ujjal. Attól kérdezte elsőnek, hogy mi történt:
- Hát húsdarabolás közben belevágtam az ujjamba, megpróbáltam bekötni, de nagyon vérzik. – ’Még szép’ gondoltam, hisz egy kis bőrdarab tartotta a mutató ujját.
- Mikor történt ez? – nézett szúrós szemekkel Ursula nővér
- Hát úgy 2 órája? – hebegte az áldozat vissza
- Miíiíiíií? És még csak most jött be? Azonnal menjen be a rendelőbe! – dörögte úgy, hogy az ablaktáblák megrepedtek. A fickó sírásara görbült szájjal próbált kisegeret játszva beosonni a falon ütött lyukon, de a nővér végig kísérte figyelemmel, majd felém fordult. Én kezdtem érezni a veszélyt, de azért megadtam a kérdésre a választ:
- Hátúúúgy dél körül? 11-kor? – mondtam, miközben megpróbáltam eltüntetni a fejem a két vállam között. Ursula ránézett az órájára, amin kereken 18:40 volt, (nem volt nehéz meglátni, mert malomkerék méretű számlapja volt) aztán felém fordult a figyelme. Nos, amit ott kaptam, nem rakom zsebre. A lényeg: Nekem sikerült kisegér méretűre összezsugorodva továbbvárni a soromat. Majd odafordult a következő delikvenshez: Egy idősebb néni ácsorgott ott, bokától térdig rongyokba tekert lábbal. Őt is megkérdezte, hogy mi történt és mikor:
- Hát, a múltkor ganyéztam az ólat, mikor egy rozsdás lemez belémart a lábomba oszt’ most meg elkezdett két napja kicsit üszkösödni e.
- Mikor vágta meg magát? Mikor kezdett el üszkösödni?! – dörögte a nővér, én itt már éreztem, hogy nem én leszek a közellenség, mikor is válaszolt a mama:
- Hát úgy egy hete? Kettő? – Na itt lettem biztos benne, hogy lejjebb kerültem a TOP listáról, mert amit a mama kapott, azt nem egy ember, de egy falu nem tette volna ki az ablakba, az is biztos.
Amikor ezek után sorra kerültem, és bejutottam a rendelőbe, a másik ajtót akkor szakította ki elmentében keretestől a nővér, úgyhogy ez felől megnyugodhattam. Az orvos nem akarta elhinni a mesém, mikor megvizsgálta a sérüléseimet. Nem sorolnám, a kórlap is 3 oldalas volt. De a legrosszabb, az a gyerekfejnyi méretű fekete izé volt a jobb combom belső felén, amit a bőröm alatt ide-oda lehetett tologatni, (Ebből később versenyt is rendeztünk, hogy ki tudja ellökni a térdemig) illetve a jobb térdem annyira megütöttem, hogy nem hajolni nem hajlott, de a bokámat nem láttam tőle, annyira fel volt duzzadva. A doki rámutatott a hátam mögötti kezelő ágyra és megkért, hogy fáradjak fel rá. Én odanéztem és meghűlt bennem a vér. Az ágy előtt egy 4 lépcsős alkalmatosság terpeszkedett, maga az ágy meg majdnem mellmagasságban volt. Hát, erre felmászni még egészségesen is elfáradnék, mire felérnék a csúcsra, de komolyan megérne egy zászlókitűzést is.
- No, induljon már, hát mit gondol, hogy fogom megvizsgálni?  - dörmögött a doki. Én meg gondoltam, amit gondoltam. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy 3 percig tartott felfeküdnöm az ágyra, miközben mögöttem egy egész nézőközönség drukkolt a sikerért. Mikor felfeküdtem, odalépett az orvos és nemes egyszerűséggel lejjebb engedte az ágyat, merthogy neki magasan volt vizsgálni. ’Óóóó hogy a jó édes nagynénikéjét a rézfánfütyülő sárgarigó küllemű megveszekedett szertetepert marharépájának, aki kitalálta ezt’ gondoltam a sok szépet. Aztán meg már soroltam is a sokszor ismételt Á, Ú, Í, és É hangokból álló sorozat elemeit, ugyanis a doki simán elfordította a lábfejem 180 fokkal, ás immáron a sarkam volt felül, a lábujjaim meg beleakadtak a nejlon lepedőbe. (ami azért érdekes, mert szerintem erre az ember alapból nem képes).
- Ez fáj, ha így csinálom? - kérdezte
- Ez kinek nem fáj? – feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Na ne vicceskedjen, válaszoljon! – jött a kedves felkérés. Ezek után töredelmesen bevallottam neki:
- Fáj! – közben azon gondolkodtam, hogy a fickó simán mehetne a középkorba inkvizítornak, még csak kínzó eszköz se kell neki. Ha kérdez még azt is bevallottam volna, hogy én öltem meg Lenint. Vagy Lennont. Mindegy. Aztán hazaengedtek, mondván nincs semmi komolyabb bajom, menjek vissza egy hét múlva.  A hét letelte után még mindig úgy néztem ki, mint aki aknára lépett. Felültem a motorra, és bementem a balesetire. Hát, ahogy odaértem a lépcsőhöz meghallottam, hogy ismét Ursula nővér van szolgálatban. Lassan lesandítottam a karomra fűzött bukósisakra és átgondoltam a dolgokat. Odamentem a portáshoz és megkértem, hogy had hagyjam nála, mert kicsit mérgesek lesznek, ha meglátják. Hát nem azért lettek mérgesek. Késtem fél órát. Elvették a személyim és azt mondták, hogy most bünti. Két órán át ültem ott a váróban. Mikor sorra kerültem, megint fel akartak ültetni, de most már tapasztalt voltam:
- Engedjék lejjebb, hogy fel tudjak mászni.
- Nem lehet, elromlott tegnap. Meg hát, úgyis a térdét nézem.
Na itt már gondolkodtam azon, hogy valaki nagyon nem szeret engem odafent. De hála a jó égnek, többé nem mentem vissza, úgyhogy ott egyék meg az ágyukat ahol van.

3

Történt egyszer, hogy egy egyéb laborvizsgálatból kifolyólag olyan döntésre jutott az orvosom, hogy el kell mennem pajzsmirigy ultrahangra. Hát, megkaptam a beutalóm, megkértem a kis időpontomat, és megjelentem a megadott helyen és időben. Ahogy odaértem a váróba, kezdtem rögtön zavarba jönni. Szép hosszú folyosó volt. Meg vagy harminc nő. Meg én. Megálltam a megadott ajtó előtt, és nem nagyon nézelődtem, mert kezdtem érezni, hogy esetleg nem jó helyen vagyok. Az ott ácsorgó hölgyek pedig elkezdtek felmérni, hogy úgy mondjam, tokától bokáig, és szinte hallatszottak az érdekesebbnél érdekesebb gondolatok.  Jó néhányuk megakadt egy kicsit a pocakomon, mert be kell, hogy valljam, van egy kicsi, nem nagy!!...egészen… nem nagy… no… deee azért lehet látni na, inkább kocka hasam van, csak le vannak csiszolva az élek meg a sarkak, nehogy megsértsen valakit… és egyébként is, én formában vagyok, a kerek az egy forma nem?... naszóval megakadtak rajta kicsit, és szinte előjött bennük az a Schwarzenegger film, amibe Svarci terhes volt. Na ahogy ott állok egyedüli férfiként, nem volt más dolgom, mint olvasgatni, a többi témához ugyanis lövésem sem volt, olvasom az ajtón, hogy: „Terhes ultrahang” meg hogy „Mammográfia”, mi ez? És Pappográfia nincs? Akkor én mit keresek itt? Egyszer csak jött egy fehér köpenyes hölgy, aki elkezdte összeszedni a kis paksamétákat mindenkitől, én is nekikészültem a nagy átadásnak, aztán mikor odaért elém, rám nézett, és annyit mondott:
- Én csak nőkkel foglalkozom.  – és már ment is tovább. Hát, picit olyan diszkriminatívnak éreztem ezt a dolgot. ’Mi van, ha engem rugdos belülről a gyerek nekem nem fáj?’ gondoltam magamban ’És egyébként is úgy megkívántam egy krémest’. Egyszer csak eljött az igazság pillanata, mert kinyílt az izégráfiás ajtó és kinézett rajta egy idősebb hölgy. Meglátott engem és már intett is magához. Ahogy beértem, már hangzott is el az utasítás:
- Vetkőzzön le derékig!
- Mármint a pulóverem? Vagy a pólót is?
- Mindent. Teljesen meztelenre derékig! – jött újra határozottan az utasítás. Miután lefeküdtem a vizsgáló ágyra, összekenőcsöztek és elkezdődött a vizsgálat. Azzal az izével megpróbálta elnyiszálni a torkom, miközben az alábbi beszéd és gondolatsorok fogalmazódtak meg. A beszéd a vizsgálóké, a gondolatsor az enyém:
- Huha!
’Mi?’
- Jujuj!
’Naa’
- Ajaj!
’Na jó elég lesz’
- Uristen!
’Anyád’
- Klárikám, gyere ide, ezt nézd meg!
- Huha ez nagy baj!
’Neked is’
- Most valami gond van? – kérdeztem, mert hátha megtudhatom, hogy meddig élek még
- Hát olyan dolgok vannak itt, hogy csak na, az eredmények alapján nem kellene, de ez mégis nagyon…. Jujuj…
’Namostmár elmész nénikédbe’
- Hát, fiatalember, én odaadom most magának az eredményt, de én nem mondok semmit, majd a kezelő orvosa. – mondta, odaadta, kiraktak, ideges voltam. No, futás vissza a dokimhoz, odaadtam neki a papírt, aki meglátta és elkerekedett szemmel kezdte olvasgatni.
’Na most már ez is’ gondoltam. Majd az orvosom felhívott egy másik rendelőt, és lebeszélt nekem egy időpontot. Leült, és elővette a beutaló papírt, majd rám nézett, megvakarta a fejét és az alábbiakat mondta:
- Én most írok magának egy beutalót. Mammográfiára.  - ’Már megint?’
- Ott csak nők lesznek. – ’ Emide is csak azok voltak’
No, hát mennem kellett tovább, így hát elmentem. Végül is csak annyi volt a változás, hogy itt már nem csak harminc nő stírölt engem, hanem száz. És akárhányszor kijött egy-egy asszisztens és meglátott, mindig megütközött egy kicsit, de persze ez csak nekem volt kellemetlen. Ők jót kuncogtak. Egyszer csak rám esett a sor, úgyhogy bementem. Elkezdtem levenni a pulóvert, pólót, mikor megszólalt a nővérke:
- Nem kell levenni. Csak pajzsmirigy ultrahang lesz, egyszerűen csak fogja meg a nyakát és húzza lejjebb..
’Éreztem én, hogy a másik helyen nem volt rendben minden. Hát miért vetkőztettek le azok engem? Biztos a kis mocskos gondolatok…’

Utánérzések egészség témában

Egyébként óvatosan kell ám bánni ezekkel a dokikkal. Olyan kis cselesek tudnak lenni. Például, amikor felfektetnek az ágyra és elkezdenek nyomkodni, és közben kedvesen érdeklődnek hogy:
- Itt fáj?
- Nem.
- És ez?
- Nem.
- És itt?
- Nem.
- Neeeemm?
- Eeegy kicsit érzékeny!
Merthogy van az a pont, ahol bizony fájnia kell, mikor megnyomják. Hát figyeljetek oda rájuk.

    A minap otthon feküdtem 39 fokos lázzal, és a nejem azon morfondírozott, hogy mennyi vizet kell a kádba engedni ahhoz, hogy a gyerekek fürdetéséhez én melegítsem fel a vizet és ne az hűtsön le engem. Hát nem kedves? Gondol a spórolásra. Biztos ezért nem vette meg a gyógyszert sem.

Járművek

1

    Nos, volt ugyebár a már egyszer említett S51-es csodasárkányom. Hát, valóban nem szeretett engem. Egyszer egy haverral elmentem motorozni. Ő is Simsonnal én is Simsonnal. Neki nem volt defektje, nekem meg igen. Végül is ennyi volt a különbség, nem több. Sebaj, haver tudott egy jó szakit, aki majd hamar megjavítja a gumit. El is vittük hozzá. Hát, az öregnek volt szerszámkészlete, meg türelme is. De egy edzettebb kocsis sírva könyörgött volna a továbbképzési lehetőségért káromkodásban, mert az átkozott külső az istennek se akart lejönni. Meg felmenni se. Isten bizony, a szaki egyik kezében volt egy gumiszerelővas, egy másik a jobb térdhajlatában, a másik kezében egy csavarhúzóval gyilkolta a külsőt, a másik lábával meg a felnin térdelt, miközben igen erősen szentségelt és szidta gumit, meg azt aki ráerőltetett egy Jawa köpenyt. Aztán megcsinálta végül is, viszont búcsúzóul csak annyit mondott:
- Hát, ide többé ne hozza ezt a hucudlit!
    Egy szép nyári napon, ami egybe esett a már emlegetett motorbalesetemmel, mentem az úton, mikor is jött egy kis patak a kanyarban, az azon át vezető út pedig egy kis beton hidacska volt. Gondoltam magamban ’No tesó, ezt nem veszed be 70-el, izé 40-el, lassítsál!’ Nos, le is nyomtam a fékpedált. Az első fékre nem is gondoltam, merthogy az nagy cigánykerekezéssel járna, viszont az hátsó nem fogott. De nem ám. A végén már annyira nyomtam a fékpedált, hogy az a betonon szikrázott, de az istenverte fék csak nem akart dolgozni. Hát, egy életem egy halálom, ez a sebesség még mindig sok, behúzom az első féket. Na, bejött amire gondoltam. Hogy pontosan mi is történt, nem tudnám megmondani, de az első fék az fogott. Mit fogott?! Állóra rántotta az első kereket, meg lehetett ott egy gödör is, mert egy gyönyörű nekirugaszkodással elemelkedtem a földről, és egy nagyon szabályos, szerintem simán 9,5 pontos előre szaltót mutattam be motorostul. A levegőben még hallottam, hogy bekattan a hátsó fék, gondoltam is: ’nem egy kapkodó idegbolond, de hát azért mégiscsak működik’. Nem pörgött le előttem az életem, pusztán azok a képek maradtak meg bennem, hogy a tőlem jobbra levő házban ücsörgő társaság egyként, tátott szájjal követte a szárnyalásomat. Én közben megpróbáltam magamról lerúgni a mocit, még a levegőben, de ő ragaszkodott hozzám. A kis édes. Bár ha akkor tudtam volna, hogy én érkezem előbb a földre, ő meg rám, nehogy már megüsse magát a szentem, essen csak puhára ugyebár, nem hatódtam volna meg tőle annyira. Ahogy földet értem, pattantam egyet, hasamon a motorral, aztán csúsztam egy kicsit, amíg meg nem állított a kőfal. Ott nyerte értelmét, hogy a fejemen a bukósisak. Na, ott feküdtünk édes kettesben a Simson meg én, amikor is tapsvihar hangát hallottam oldalról. A már az előbb említett baráti társaság jött széles mosollyal az arcán:
- Haver, nagyon durván nyomod a kaszkadőr szakmát hallod-e?
- Vazze’ ilyen szaltót legutóbb 86-ban a fővárosi nagycirkuszban láttam!
- Mutasd még egyszer az elrugaszkodást, mert azt nem láttam hallod?
És más hasonló mondatok hangzottak el, miközben lerángatták rólam a motort, aztán gerincsérülés lehetősége ide vagy oda, ezek bizony felrángattak és felültettek a híd szélére.
Az egyik megszólalt:
- Hé Vali, hozz egy kancsó patakvizet a kaszkadőrnek!
’Huh, az jó lesz, úgyis kiszáradt a torkom’ gondoltam. De ezek nem szórakoztak. Beleöntötték a nyakamba azt a marha hideg vizet. Na akkor ájultam el majdnem. Még ilyet, viszont így szomjas maradtam.

            Egy másik és egyben utolsó alkalommal elmentem egy másik városban élő haveromhoz, no nem látogatóba, hanem plafont glettelni. Kicsit későn lett kész a dolog, meg hát a sör hatásait is ki kellett heverni, úgyhogy esti szürkületben indultam haza. A városaink között elterülő nagyobbacska dombon (hívhatnánk hegynek is) felmászva, egy nagyobb ívű kanyarban egyszer csak megállt. Én meg álltam ott értetlenül, lábaim között egy motorral, hogy ’emmeg mi a fene?’ No, sebaj, egy Simson bármikor javítható, ha van nálad 10-12-es, 13-as 14-es villáskulcs, meg egy csavarhúzó. Neki is álltam szétszedni a karburátort. Kitakarítottam, megtisztogattam, és elhagytam közbe az úszót rögzítő kis stiftet. Sötét lévén, egy ilyen kis vackot nem könnyű megtalálni a fűben, meg hát az arra járó autósok is újra meg újra látni szerették volna, ahogy én előlük menekülve helyből tigrisbukfencezem, ezért kicsit elhúzódott a javítás. Először gondoltam, nem rakom vissza az úszót, de rögtön beugrott, hogy akkor a benzin csak folyni fog, ki a túlfolyón, le a forró motorblokkra, amin tuti begyullad, és bár így messzebbről láthatóvá válnék a sötét éjszakában, azért efféle feltűnésre nem vágytam. Így kerestem egy bizalomgerjesztőbb fűszálat, és azzal pótoltam a stiftet. Aztán felültem, pöcc-röff és mentem tovább, persze csak a közben levő faluig élvezhettem a szabad élet, lásd: motorozás, mámorát, ugyanis a falu elején a hátsó, a falu végén az első gumi kapott defektet.
’Óóóhogyazajóédes…. Nem érdekel, így döglesz meg, én le nem szállok, hazamegyek, ha addig élek is’ gondoltam magamban. Hát, nem volt rövid út. Nem is beszélve arról, hogy a szembe jövő autósok mind lassítottak, mert ez a pokolfajzat jármű, úgy kóválygott jobbra-balra, hogy messziről úgy nézett ki, mintha reflektorral integetnének. Azon az estén a jó édes anyám nagyon csuklott szegény. Lassan hazaértem, másnap szétszedtem a motort, beraktam a tárolóba, majd egy hét múlva elcseréltem egy CD íróra. Többé nem volt motorom.

2

            Voltak autóim is. Nem sok és nem drágák, de voltak. Az első, egy 105-ös Skoda volt. Mikor megvettem, jöttek ám a jóakaratú vélemények:
- Állandóan besül majd a motor, nem megy fel a dombon, kicsi, gyenge, stb.
Hát, ehhez képest nem igazán volt vele gond. Sebaj! Lecseréltem egy Lada Samarára. Imádtam azt az autótípust. Meg az autót is. Na neki viszont voltak gondjai. Nagy esőben két dolog állt meg rajta: először az ablaktörlő, aztán meg a motor. Volt ott mindenféle alkatrész cserebere, de igazándiból jött az eső, és ez meg megállt. Szerintem a végén már csak megszokásból is. Kicsit idősebb orosz autó lévén, azért voltak neki ilyen-olyan nyavalyái.
 Az egyik téli hónap után például, ahogy körbe jártam az autót, a bal elején egy nagyobbacska barna hókása csomagot lerúgva vettem észre, hogy az nem hókása volt, hanem a rozsdás kasztni. Viszont most már volt olyan légbeömlőm, mint a vadászgépeknek.
Egyszer meg, hazamentünk fatornyos kisfalunkba az alföldre, ahol is szóltam apám egyik szaki haverjának, hogy csúszik a kuplung. Az meg:
- Ladán? Kuplung? Csúszik? Olyan nincs.
- De van, mert ezen csúszik.
- Nem értesz hozzá, azt ne a kocsinak ródd fel! – mondta legyintve, majd beült, s megkereste az egyetlen emelkedőt a környéken, ami egy mosó, felálló beton alkalmatosság volt. Na arra felgurulva, nekiengedte a Natasát miközben kiabált:
- Nem csúszik ez látod? Nem csúszik. Nagyon fain kis ruszki gép ez! – ezt a pillanatot választotta ki az én kedves Natasám, hogy megerősítse azt, amit szeretett gazdája mondott és olyan fekete füst tört elő az elejéből, hogy a tűzoltók megrohamozták a környéket kérdés nélkül.
- Jóvan vazze’. Akkor mégis csúszik! – mondta a szaki, majd elvitte a kocsit kuplungcserére.
Ezek után már csak arra kellett figyelni, hogy ne legyen esőfelhő a környéken, mert akkor senkise nem ment sehova se.

3

    Viszont a legtöbb kalandom, egy Lancia Prisma 1.9 TD gépjárművel történt meg. Az első alkalom, amikor kiderült, hogy nem illünk össze, akkor volt, amikor egy baráti házaspárral eldöntöttük, hogy leugrunk Siófokra egy hétvégére. Akkor még a jó apámé volt a jármű. Eljöttek hozzánk, és itt odaadta az autót, hogy ez bizony keveset eszik, és még fel is tankolta fullra, hogy azzal se legyen gondunk. Na azzal nem is volt. Viszont a Mecseken átérve, az egyik kanyarban már nem kellett visszaváltanom. Ugyanis elszakadt a kuplung bowden. Igazándiból ez egy 80-as évekbeli olasz dízel volt, szóval 4-5. sebesség 0-130-ig jó volt mindenre, de azért nem mentem volna szívem szerint tovább vele. Telefon havernak, jöjjön, vontassa vissza. Telefon apámnak: hozza a Samarát, mert én akkor is a Balatonba akarok lubickolni a hétvégén. Meg hát már kaptunk is egy nyaralót, most hagytuk volna úgy? Haver odaért, meglátta a kocsit és azt mondta:
- Nincs terepjáróm vazze’, hogy ezt a dögöt én vontassam. Álló motor, kettőbe rak, ráindít, oszt megy. – Viszont apám valahol lerohadt a Samarával. Felnéztem az égre, és gondolkodtam, hogy vajon kellene-e most beszélnem valakihez? Aztán csak találkoztunk apámmal, aki mondta, hogy halványlila fogalma sincs miért, egyszer csak leállt a gép és alig akart elindulni. Átpakoltunk, apám a Lancia-ba, mi a Samara-ba és hajrá. Nos, mi már Siófokon voltunk, mikor az öreg még nem ért haza hozzánk. Itt még nem sejtettem semmit. Aztán 2 év múlva úgy hozta a sors, hogy az enyém lett a Prisma. No akkor felugrottam mindenféle fórumokra és olvasgattam. Nem sokat, mert kicsit sok lett a negatívum, de egy részlet örökre megragadt bennem, amit az egyik delikvens írt:
„Elmentem az autószerelőmhöz és mondtam neki: Szaki, vettem egy Lancia Prismát!, mire a szaki feltartotta a kezét és csak ennyit mondott: Hiba volt!”
    Hát, amíg ez az autóm volt, meg tanultam tisztelni az élet apró örömeit. A sógorom csinálta meg nekem, az alföldön, és mikor apósom hozta volna, eldurrant egy vízcső. Itt már gondolkodhattam volna, de neeeeem. Nekem kellett.
Mikor ideért, nos, eleinte álomszerű volt. Központi zár, elektromos ablakemelő, jobbra-balra forgatható kormány, kifelé nyíló ajtó….
Nade a vége felé viszont már a TESCO-ba is szerelő ruhával kellett indulnom vele, mert olyan nem volt, hogy ne lett volna olajos valamim, mire hazaérek. 
    Eljött a nyár, és megkérdeztük a gyerekeimet, hogy fagyizzunk, vagy ugorjunk le Balatonra kicsit pancsolni? Naná hogy a pancsi. No, Elmentem a gumishoz, nézze át a az összes gumit, centrírozza, pótgumit is. Ez belekerült, hogy ne bonyolódjunk bele, X ft-ba. (Ennek később értelme lesz) Másnap elindultunk. Reggel, indulás előtt fel akartam frissíteni a GPS infókat a laptopomról. Hát a laptop nem indult, így nem lett frissítve. Elindultunk, majd a GPS szépen felvezetett az M7-esre, ahol a legkevésbé sem szerettem volna menni ilyen-olyan útdíjak miatt, stb. Ez már kettő, de még nem kapcsoltam. Odaértünk a partra, eszményi időben, mi választhattunk parkolóhelyet, a part szinte üres, nagyon jó. Kipakolás közben észrevettem, hogy a bal eleje, mintha le lenne könyökölve. Hát nem leengedett? ’Emmegmiafene?’ Gondoltam át a történteket. No, semmi baj, szépen süt a nap, nálam meg van pótkerék, hát lecserélem gyorsan, aztán nyomás a balcsiba. Lecseréltem, ráengedtem, hát ez a kerék hamarabb engedett le, mint az előző.  Ez már három, négy, de nem adjuk föl. Ránéztem a vízre: ’Érted, te magyar tengerek gyöngyszeme’ gondolattal felhívtam az egyik haverom, hogy legyen szíves megnézni nekem a neten, hogy merre van gumis a környéken. Én közben elindultam a pótkeréken, de 100 méter után lefordult a gumi a felniről, szóval megálltam, kézbe vettem a másikat, és gyalog indultam tovább. Hát, egy órával később mikor a gumishoz értem úgy éreztem, mintha kiszakadna mindkét karom. Mondom nekik:
- Ez asszem’ lukas.
- Ez az lesz.
- Mennyi egy javítás?
- X/2 Ft. – jött a válasz. Nos, picit megrogytam. Az összeg duplájáért 4 kerekem néztek át, szereltek, centríroztak stb, de úgy tűnik, itt kicsit másképp megy.
- Őőő, gondolom kártyával nem lehet fizetni?
- Nem.
- Hol tudok pénzt felvenni?
- Hát, itt továbbmész… - már rosszul kezdődött. Tovább? Menni? Jaj. A következő háromnegyed órám veszett ATM megközelítéssel és kereséssel telt el. Mikor sikerült felvennem a kért összeget, ami mellesleg az összes pénzem volt a számlán, lévén hónap vége, telefonáltam a szakiknak, hogy felvettem a pénzt (gondoltam nem kezdenek bele addig, lévén erős a bizalom az átlagemberben) mikor is ők közölték:
- Hát most már nem kezdünk bele, mert nemsoká megyünk ebédelni, éhesek vagyunk.
Erre én:
- De hát most csak negyed tizenkettő van. Én fél óra ott vagyok, fizetek és lépek is.
- Ááá nem lehet. Azt még meg kell ragasztani, meg száradnia kell… majd 1 után gyere vissza.
Hát én picit letörtem. Na, lefutottam a partra, ettem egy szendvicset, ittam 1,5 liter vizet, aztán futás vissza a gumishoz. Pont 1-re odaértem. Ahogy megláttak, lekapták a gumit, megragasztották, visszarakták, felfújták ééééés…. leeresztett vissza.
- Hát haver, ezen van még egy lyuk, az még egy ragasztás. Mi legyen? – a fejemben meg elindult a szorzó, mondom ez X/2*2 lesz mindjárt, miközben álltam ott tanácstalanul, mint egy kisközség. Nézegeti a szaki és azt mondja:
- Te, ez lehetne tömlő nélküli is. Miért nem csináltatod meg arra?
- Éééén? Te vagy a szakember. Miért nem kezdted ezzel? – néztem rá értetlenül
No, megcsinálta hát tömlő nélkülinek. Közben nézegettem a tömlőt és észrevettem, hogy a szelep ki van szakadva a helyéből, és azért enged le. Egyszer csak szól a szaki:
- Kész van! Menj szólj a főnöknek.
Odamentem a másik sráchoz és említettem neki, hogy kész a meló, fizetnék, mire ő:
- Akkor volt egy foltozás, meg egy tömlőnélküli…- ’Mííí? Meg ne kérdezze, hogy hányadika van, mert a végén még a dátumot is hozzá adja’ gondoltam magamban, de kifelé csak ennyit szóltam:
- Hát persze, hogy volt, mikor a haverod nem vette észre, hogy ki van szakadva a szelep?
- Úúú az baj. Hm. Akkor ezeröt jó lesz?
- Rendben. Nekem jó, ha neked is.
Ezek után már csak vissza kellett jutnom a kocsihoz, felszerelni a kereket, keríteni egy parkolót, belemártózni fél órára a Balatonba, és elindulni haza, lévén esteledett. Itt jegyezném meg, hogy olyan napszúrást kaptam, hogy 2 napig feküdtem otthon utána.

    A következő évben újra megpróbálkoztunk, ugyanezzel a géppel a balcsira. Odafele Dombóváron feküdtem a kocsi alatt és kötöttem ki a kéziféket, ugyanis beragadt a bowden. Visszafele viszont lelevegősödött az adagoló, ezért a hegytető előtt 200 méterre álltam a menetképtelen autóval, közben nagyon erősen szentségeltem, és kicsit úgy voltam ezzel a szituációval, mint ahogy a paraszt bácsi, mikor elmegy az állatkertbe, odaérve a zsiráf ketrece elé megvizsgálja a teremtményt, és hiába minden bizonyíték, csak ennyit mond: Márpedig ilyen állat nincs is! 200 méterrel később ugyanis 5km lejtő várt volna rám. Végül is sikerült levegőtelenítenem az adagolót és hazaérni, de többé nem indultunk el ezzel a géppel sehova.
   

    A heti kis akciói közé tartozott a Prismának a hirtelen, indokolatlanul és visszavonhatatlanul történő leállás. Na olyankor aztán ki lehetett könyörögni az akksiból az összes elektront, akkor se volt hajlandó elindulni. Ilyenkor hívni kellett valakit, aki jön és bebikáz. Menete: légtelenít az adagolót, ráköt a bikakábel és indítóz. Így persze mindig el is indult, de kezdett gyanússá válni, hogy igazándiból csak egyedül érzi magát, és egy kis társas kontaktusra vágyik. Persze a leghidegebb, legesősebb időkben állt le a legtöbbször. Addig-addig gondolkodtam, amíg úgy nem döntöttünk, hogy veszünk bele egy új akksit, merthogy mondták, valószínűleg az lehet a legfőbb gond. El is mentünk nejemmel a szaküzletbe. Megálltam az üzlet előtt, megvettem az akkumulátort, izgatottan cseréltem ki a régivel, beültünk, izzítás, pöcc-röff, dorombol a motor, semmi hiba, rakom egybe éééés…. szétesett a váltó! Nem írnám le a kimondottakat. Jó, végül is nem a váltó esett szét, csak a kulissza.  Na, ahhoz szereztünk ilyen műanyag gyorskötözőt, összehúzattam vele, és működött. Bár innentől kezdve az 5. sebességet nem szerette. Meg a hátramenetet se.
    Ezen kívül volt még egy-két gond: Pl a csomagtartó ajtót felnyitva látszott a hátsó kerék, a kerékdobon levő rozsdamarta lyukon át, innentől kezdve tudtuk, hogy a hátul ülők nem megizzadtak esős időben, hanem beázott a kocsi. Viszont ugyanezen ajtó lecsukásakor kiesett a hátsó lámpa, így egyensúlyba került a dolog, hisz ami az első lyukon bejött, az a hátsón akár távozhatott is.
    A féklámpa kapcsolója egyszer szétugrott, de annyira, hogy nem lehetett összerakni, így fogtam egy kapcsolót, amit beszereltem a helyére egy hosszabbított vezetékkel felvittem az anyósülés mellé, és akképpen működött, hogy mielőtt fékezni akartam, szóltam a mellettem ülőnek, hogy ugyan nyomná-e a gombot. Nos, nem kell mondanom, nem tartott sokáig a dolog. Aztán eladtam. Végre.

Azóta sincs autóm. Szeretem a sokkmentes időszakokat.

Utánérzések jármű témában

Én mindig mindenhol eltévedek kicsit. De mióta GPS-em van, ezt tök tudományosan teszem.

Azt értem, hogy mindennek eljön egyszer az ideje és elromlik. De miért mindennek nálam?

Azért a féklámpa elkényelmesíti az embereket. A minap egy autós be volt szorulva egy kamion hátuljába és a sofőrje éppen ecsetelgette:
- Nem láttam, hogy világított volna a féklámpád! – Mire a kamionos:
- Mér’? Egy 16 tonnás böszme kamion látványa nem volt elég hozzá, hogy rálépj a fékre vazze’? Hát fal felé ne menjél!

Ügyintézés

    Igazság szerint olyan sok ügyet nem intézek, mert engem valahogy szeretnek az ügyintézők….elfelejteni. Ha meg nem, akkor olyan dolgokat mondanak nekem, amihez közöm sincs. Ha meg mégis van, megmagyarázzák, hogy de nem úgy. Így hát inkább ráhagyom a nejemre ezeket a dolgokat. Van viszont olyan, amikor nem lehet. Ilyen volt az, amikor esély nyílott arra, hogy egy kis irodalmi munkát végezzek néminemű ellentételezés esélyének lehetőségével, ami viszont számlaadási kötelezettséggel jár. Nos, neki is indultam, mint Ábel a rengetegnek és kettőnk között csak annyi volt a különbség, hogy ő kevésbé volt elveszve a Hargitán. Kérdeztem én könyvelőt, füzetelőt, borítólót, ismerőset és ismeretlent, néztem a neten, az újságban, a könyvtárban. Nos, értem én, hogy nem születhet mindenki szakembernek. Na de a segítségkérők fórumán is atomfizikusnak kell lenni? Az ismerősök mind azt ecsetelték, hogy én, mint magánfeketelábú kispista nem adhatok számlát. Én meg azért gondoltam, hogy lehet, de ahogy beszélgettem emberekkel, egyre kevésbé bíztam magamban. Mondták, hogy majd jól vállalkozónak kell lennem, oszt’ ennyit meg ennyit kell fizetni rá havonta… Havontaaaa? Ennyi az egész éves várható befolyó pénz nem lesz!! Hát, be is fejeztem a beszélgetéseket. Akkor fordultam a net felé. Nem kellett volna. Volt olyan jogszabály, amit már 4 sora óta olvastam, mikor kiderült, hogy az csak a címe. És már azt se értettem. Nézegettem a fórumokat, de rájöttem, hogy valószínűleg egy megértő óvodapedagóguskönyvelőapehellenőr fog kelleni nekem, hogy elmesélje a lényeget. Ahogy egy kedves levelező társam mondta erre:
- ’Biztos van ilyen kombojú végzetséggel rendelkező egyed és csak téged vár, hogy felvilágoljon!!’
Hát, ekkorra már kinéztem a telefonszámot, majd fel is hívtam. Nos, végül is volt. A 16 bites szőke női hanggal való, alig 15 perces kényszertársalgásom után, végre eljutottam egy Apehfőfelvilágosítóhoz, aki felvilágosított: Adószámot kell kérnem, mint Önálló tevékenységet végző magánszemély. Na nem is ez a gond, csak a fain, lükefelhasználó barát (lásd, mint én) kitöltő programba berángatott űrlapon olyan mezők vannak, hogy a hajam is égnek áll. Még nem egyeztem meg a programmal, hogy a verslábak konkrétan melyik ÁFA körbe tartoznak. Eldöntöttem, hogy keresnem kell valami humán erőforrást, mert ez így magas, mint palotapincsinek a hegyi mentő kutya képzés. Van ám itt telephely, meg székhely (az előbbit nem lehet beírni, mint Magyarország.) de nem ám nekem. Nekem nem lehet, mert nem vagyok egyéni vállalkozó, de ha nem töltöm ki, nem is enged tovább. Meg hogy adjam meg a tevékenység engedélyszámát, holott éppen most könyörögvényezném. (Igen, van a kérvény, de amikor sírásra gördült szájjal, könnycseppekkel a szemed sarkában térdelsz, az már könyörögvény) Naszóval, eldöntöttem, hogy másnap bemegyek az APEH irodába, megverekszem az alig másfélezer, hasonlóan jól képzett ott várakozó egyénnel, mint jómagam és hátha majd pont is kerül az i-re.

    Másnap felvérteztem magam mindenféle rontáselűző tárgyakkal (említettem volt, hogy az ügyintézők úgy játszanak velem mint a macska az egérrel, de most el voltam rá szánva, hogy simán levoodoozok mindenkit, aki elém áll.) nekiindultam az nagy városi dzsungelnek. Beértem az irodába és ott kiderült, hogy hiábavaló volt a tömegtől való félelmem. Tömeg ugyan volt, de az ezen ügyek intézéséhez alkalmazott úri hölgy, a legutolsó ablaknál ücsörögve, döbbenten meredt rám és látszott, hogy kutat az emlékeiben: Valaha és mintha lett volna ilyen. No, mutattam neki a kis félrenyomdázott papirkámat, hogy ehhez venném szíves segítségét szívesen. Ő meg mondta, hogy természetes, amennyiben átballagok a nyomtatványboltba és megvásárolom a nyomtatványt. Merthogy ez a fajta éppenleg cash függő. ’Miii? Én otthon ingyé’ kinyomathatom, de itt pénzbe kerül?’ gondoltam, miközben szorosabban markoltam a kis viaszfigurámat, a ’Kezdődik, Kezdődik, Kezdődik’ mantrával az agyamban (Egyébiránt mindenmás ingyenes volt) És még én akarok adózni? A jó édesanyám meg köszöni szépen jól vala. Végül is igazándiból nem gond, hiszen minden pénzbe kerül, de erről fogalmam sem volt, hogy mennyi, és az agyamban ott pörgött az ezres számláló. A nyomtatványboltban megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak 120FT. Boldogan rohantam vissza és adtam át a csomagot. A paksamétából rögtön kidobta az ügyintéző hölgy a 3/4-ét, merthogy az úgysem kell. No, gyorsan kitöltöttüktemtam 2 teljes példánnyit, ami állt a nevemből és egyéb énségekből az első oldalon, a második oldalon az írnékköltenék, a harmadik oldalon meg hogy miféle ÁFA köröm lesz (Bezzeg a nagytermelő parasztgazdáknak még gabonakör is jut nekem meg még ez se). És nem fogja senki elhinni: Nekem nem kell hely. Sem telep, sem szék. És hogy az egész paksamétából, a háromból az utolsó két oldalon összesen 3 kockát kellett be X-elnem. Ha ezt tudom...

    Azért az ügyintézőnek volt egy érdekes kérdése felém, mikor az adózáshoz értünk, hogy: Meg fogja-e haladni az évi 5milliót az ebből származó jövedelmem? Mondom ez tud valamit! Hát efféle irodalmi föllendülés vár kis hazánkra? Majdnem mondtam neki, hogy: A próféta szóljon belőle. Meg hogy Aaaaa..... (ha ezt a szót én most leírom, akkor az összes titkos ügynökség ezen az irományon csemegézne), szóval a keleti népek A betűvel kezdődő istene növessze hosszúra a szakállát. (bár ez jókívánságnak számít bizonyos helyeken, szerintem itt nem vette volna jól ki magát, így hát hála a jó égnek, nem mondtam. Inkább csak töredelmesen bevallottam, hogy:
- Nem. – A hölgy sóhajtott egyet, majd tovább folytatta a kis munkáját. Aztán egyszer csak felsikkantott:
-Úúú, maga ötvenvalahányas (nem emlékszem, de meglehet, hogy 56? Vagy az más?) kódos.
Hát, én erre igencsak a szívemhez kaptam:
- Urisssten! És tessék mondani az gyógyítható?! Vagy most földeljem magam?
Végül is sínre került a dolog, és az is kiderült, hogy az adószámot az ilyen-olyan dolgok miatt az nagy Budapestről fogom megkapni, minimum 1 hónap. (Udegyors) Szóval nyugodtan haza mehettem, azóta itthon ülök és várom a postást. De azért a viaszbábu még megvan.