Az egyik leendő, ebben a témakörben publikálni kívánt novellámból egy pici, na jó, két pici ízelítő:

"Az újonnan katonává avanzsáltak morcosan vették tudomásul a dolgot és valószínűleg elgondolkodtak azon, hogy legközelebb a győzelmi ünnepségüket később, messzebb és kevesebb szesszel fogják megülni. Dundza végig, az egész úton gondolataiba merülve bandukolt. Agya egyfolytában járt, mindig új kérdések tolultak elő és amikor csak tehette, az őrmestert, vagy a valamelyik öregebb katonát faggatta: 
- Milyen név az a Dzsaloda Rohen?
- Hát, szerintem idióta, de szeretett vezérünk ezt a nevet viseli. – dünnyögött Thrallan
- Hm, én soha nem adnék ilyen nevet a kölykömnek. – mondta Dundza.
- Hát… neki se az anyja adta, az a jó lelkű okos teremtés. – hallatszott némi irónia az öreg hangjában – Járt messze délen, a homokdűnék között, aztán ott találkozott valami homoki orkokkal, akik olyan nemesek voltak, hogy csak na… na ott hallotta a Dzsaloda nevet. Bár a vélemények a jelentését és a kiejtését illetőleg megosztottak voltak eleinte, de aztán hőn szeretett vezérünk lefejeztetett pár okvetetlenkedőt, és nagy lett az egyetértés.

Dundza csendben emésztette a hallottakat.

- Homoki orkok?

Thrallan fürkészve nézte az ifjú bamba képét.

- Hát… én se nagyon fogom fel…

Aztán némán bandukoltak tovább.

- Azé’… a Dundza se sokkal jobb… - morogta az öreg, majd továbbállt."

"

- Most orrba nyomtad a haverodat? – értékelte a helyzetet, miközben lassan hátrafelé araszolt.

- Viszont azt meg kell hagyni, ekkora fülest még életemben nem láttam. – heccelte tovább. Olyan tömegverekedés tört ki, hogy az elkövetkező években, mint precedens értékű, művészien kivitelezett barátságos vérontást tartották számon. Míg a csoport vezetője akit, mint később a fegyelmi tárgyaláson  megtudhatták, Brazolnak hívnak és a családja ezred évek óta az Acél belezők klán szolgálatában állt, mint úttörő és ezt tessék szó szerint érteni, lévén ő és a csapata törte az utat a sereg részére az ellen sorai között, aminek folyománya az volt, hogy egy háborúba indult őse sem tért vissza, nos ez a hős jelölt az őt pofán nyaló társa nyakát szorongatva tépte annak füléről a szőrt, addig a többiek Dundzára zúdították az összes haragjukat. Az ifjú ork nem is foglalkozott a védekezéssel, hisz tudta, hogy előbb-utóbb úgy is leszedik, inkább az ellenfelei elől kimozogva osztogatta csontrepesztő pofonjait. Bár a végére ő volt jobban összetörve, azért ellenfelei és azok közül leginkább az eszméletükhöz makacsabbul ragaszkodók emlegették leginkább meg és még inkább mély fájdalommal az

esetet.  Az utána következő fentebb említett tárgyaláson nem dicsérték meg őket, viszont Dundzát beosztották az úttörő csapatba. És mivel oly vitézül harcolt a tömegverekedésben, és a társai tiszteletét is elnyerte, (Itt jegyzendő meg, hogy az orkok között nincs helye a félelemnek, ezért helyette kitalálták a Tisztelet megfogalmazását: Tiszteld az erősebbet, főleg ha már szétkente a szádat az agyaraidon.) hát előléptették tizedessé. Ennek mindeni örült, kivéve az érintettet, mivel még emlékezett a katona szavaira, aki azt ecsetelte, hogy mily sokrétű egy tizedes, hisz a belé csapódó nyílvesszők számából és irányából nagy valószínűséggel ki lehet következtetni az ellenség létszámát és előzőleg elfoglalt pozícióját. "