Rolt

A Pusztulás világa címmel eltervezett novellagyűjteményem második megírt darabja. Hogy miből is született? Mire akar rámutatni? Mivégre történnek a dolgok úgy, ahogy történnek? Nem adhatok rá pontos választ. Nem adhatok, mert mindenki más szemszögből vizsgálja a világot, ahogy én is. És bizony ez nem feltétlenül egyezik a Te nézőpontoddal kedves olvasó. Az én célom megmutatni, hogy igenis vannak jók és vannak rosszak. Vannak, akik megérdemlik a sorsukat és vannak, akik nem. Valaki hiába jó, és hiába bűntelen, ha a körülötte lévő világ nem az, akkor mindegy. Van, amikor csak egy megoldás létezik, és van, amikor több is. A sors, mint füstfelhő, az őt érő hatásoknak engedve kanyarog, más irányt vesz, esetleg önmagába fordul. Így van ez a mágia világában. A történet főhőse lehetne Rolt, de vajon ő az? Vagy csak a középpont, esetleg a megoldás? De lehet ő a végzet is. Lehetne főhős Rahba, a megkeseredett, majd újjászületett varázsló is, aki magához veszi a fiúcskát. De vajon kell-e főhős? Vagy elég, hogy a történet mindenkiről szól? Vajon melyik sors által kijelölt útra téved a kis varázslótanonc? Rahbának, öreg mentorának, vagy a körülötte élő kedves és jó embereknek van-e elég ereje, hogy megoldásként teljesíthesse be sorsát? Vagy inkább az őt érő hatások szabadítják el a sors vágtázó szekerét, hogy aztán irányíthatatlanul a vak végzet beteljesüléseként az egyetlen és elkerülhetetlen totális végzetbe torkolljon az út? Nos, ahogy azt már sokan megmondták előttem: a végén mindig minden kiderül. Nekünk csak egy dolgunk van: nyitott szemmel végig kísérni a történéseket.

„- Apa. Ez milyen kő? – kérdezte a kisfiú az ősz hajú mágustól.

- Rolt, azonnal tedd le azt a követ. – nézett szigorúan a gyerek kezében tartott tárgyra.

- Na de olyan szépen világít. És egyre jobban…- vonta össze kis szemöldökét a fiúcska. – És olyan szépen csilingel nekem.

- Csilingel? – kérdezett vissza Rahba, miközben óvatosan kivette a gyerek kezéből az egyre intenzívebben pulzáló, sima, tojásdad alakú kődarabot. Amikor messzebb került Rolttól, a kő lassan összébb zsugorodott és elhalványult, majd felvette egy normális, ámbár érdekesen simára és még érdekesebb formára csiszolódott kődarab kinézetét. Ránézett gyermekére, és megkönnyebbült arckifejezéssel rámosolygott.

- Rolt, mondtam már neked, hogy óvatosan bánj azokkal a tárgyakkal, amik a közeledben önálló életre kelnek.

- Tudom apa. Mondtad. De hát egy kővel csak nem tudok kárt okozni? Az nem robban, mint a te szereid… - nézett gyanakodva a fölé magasodó férfira.

- Fiam, te egyszer varázsló leszel, ezért meg kell értened. Egy másik világból származunk mi ketten, és mások vagyunk. Ha nem figyelsz, bajt okozhatsz.

- Értem. – bólintott a fiú és lehajtott fejjel bámulta a földet. Majd megvakarta a fejét és kérdőn felnézett:

- A szomszéd faluból jöttünk apa? Mert én ismerek egy fiút onnan és az ugyan olyan, mint mi. Vagyis, én. – nézett győzedelmes mosollyal az ősz hajú férfira, mint aki tisztában van vele, hogy megdönthetetlen bizonyítékkal állt elő.”