Hősök alkonya

A Pusztulás világa címmel eltervezett novellagyűjteményem legelső megírt darabja.

Az emberiség megszokta már a „Happy end” effektust. Az emberek mindig mindenhol (kevés kivétellel) nyernek. De ez vajon tartható? Vajon tényleg a földi emberek lennének a világegyetem legjobbjai? Tényleg mi emberek fogunk mindig mindenhol győzni? Értem én persze, minden szentnek maga felé hajlik a keze. De azon túl, hogy saját jól felfogott érdekemben én is az emberiségnek szurkolok, azért picit félek attól, hogy ez nem mindig olyan egyértelmű. Mi van, ha a ellenség gyorsabb, erősebb, szívósabb, gonoszabb, mint az emberek? Nos, kedves olvasó, akkor BAJ van. Így, egyszerűen, nagybetűkkel leírva. A történet olyan hősökről szól, aki nem önnön szabad akaratukból válnak hőssé egy távoli, vagy nem is olyan távoli jövőben. Olyan emberekről, akik mindent megtennének, hogy ne kelljen hősökké válniuk, de az esélyek - mint ahogy az lenni szokott, mikor az emberrel már sem Isten, sem semmiféle más spirituális hatalom nincs (Murphyn kívül persze, mert ugyebár ő mindig velünk van) - állandóan változnak. És akik billegtetik: Berkes százados, Browiczki hadnagy, Végh főtörzsőrmester, Vlasic, Smith, Halmai, Rodrigez… és még sokan mások, valamint egy új, iszonyat jól küzdő ellenfél, akiknél a tömeg olyan egyértelmű, mint a légvétel. Egy bűzhödt sárgolyón folyik egy mindent eldöntő háború, ami csak az ott ragadottaknak jelenti a mindent, miközben az univerzumnak csak egy jelentéktelen kis porszemének számít, ahol a túlélésért kell küzdeniük.

És újra szembe találjuk magunkat az örök nagy igazsággal: az IGAZI hősöket sohasem ismeri meg a világ. Ők azok, akik csendben, fanfárok nélkül tűnnek el, de csak azután, hogy utolsó csepp vérükig megküzdöttek mindenért, ami nekik szent.  

“- Most aztán pucoljatok onnan! - jött Végh hangja a COM-ból.
Berkes felnézett és látta mire gondol: A középső rámpán, ami felvezetett a kiszögellésre, tömött sorokban nyomultak a gyíkok. A mesterlövészek is megtették a maguk dolgát, hol itt hol ott bukott ki egy-két gyík a sorokból.
- Futás! - üvöltötte a százados. A többieknek sem kellett kétszer mondani. Gránát már úgy sem volt és itt könnyebben lemészárolhatják őket.
Még volt tíz méter a vájatokig, amikor felhangzott az első emberi sikoly. Végh látta, ahogy az egyik katona nyakába ugrik egy szörny, de érte már nem tehetett semmit. Próbálták fedezni a még élő társaikat. A vájat aljához a tíz emberből már csak öten értek oda. Elsőnek Berkes, majd Vlasic és Lee, Wallace végül O'Hara. Jurij egyfolytában oroszul káromkodva lövöldözött, amikor meghallotta Blake sikolyát. Oldalra nézett és látta, ahogy a szerencsétlent éppen kicsontozzák. Nem értette, hogyan kerülhetett oda az a gyík, hiszen a feljárókon egy sem jutott fel. Miután leszedte áldozatát, hirtelen eszébe jutott valami. Felnézett és felüvöltött:
- Fölöttünk is járatok vannak!

- Vissza az alagútba! Mozgás! O'Hara jelentse le rádión a helyzetet. - miközben a százados osztogatta a parancsokat észrevette, hogy egy ember hiányzik: Lee.
Visszanézett és látta, ahogy az a kurafi eldobja kiürült fegyverét és előkapja a szamuráj kardot.
- Lee! Mi az isten haragját csinálsz te ott!?”