Kilátástalanul

Mész a sötét úton lassan, tétován,

Meg-meg torpansz néha a sötét utcán.
Nincs már más kísérőd, csak az árnyékod,
Hűségesen követ, utad bármerre járod.
Sétálsz, s közben magad előtt látod életed,
Mit ronthattál el? Ezt már meg nem értheted.
Visszagondolsz boldog gyermekéveidre,
Gondolkozol: Mi tehetett téged tönkre?
Emlékszel még mozgalmas kamaszéveidre,
Mikor nem tudtad még: Hogyan tovább, merre?
Megtaláltad, de rossz utat választottál.
Nem figyelmeztettek: Rossz tippet kaptál!
Ezért csak mentél a választott utadon,
Egyre jobban érezted átkát magadon.
A társadalom kivetett embere lettél.
Kivert kutyaként, már senkit se szerettél.
Most mész a sötét úton, kilátástalanul,
A félhomályba húzódsz meg láthatatlanul.
Félsz már az emberektől és tőled is félnek,
De ők, nem úgy mint te, boldogan élnek.
Erőd nincs már, lelked teljesen elgyengül,
Tested, nagyot csattanva a kövön, elterül.
Felállsz. Fáj. Szemedből a könny kicsordul.
Aztán csak mész, csak mész tovább... Kilátástalanul.

Budapest 1995 09 28

        A vándor

Csak ment, hosszú éveken át,
És amikor néha megállt,
Körülnézett a világban,
És nem látott mást, csak pusztulást.

Ment-ment a vándor az úton,
Közben elmerengett a múlton.
Bízott még a régi múltban,
S közben ment búsan, konokon.

Nagy utat tett meg a vándor.
Fáradtabb volt már, mint máskor,
De csak ment-ment magányosan,
Ment az úton, mit adott e kor.

Elfáradt a vándor és megpihent.
Nem érdekelte már, ami szent.
Csak fáradt, de rohamosan,
S közben megöregedett.

Ment-ment a vándor az úton,
Közben elmerengett a múlton.
Bízott még az ifjúságban,
De magányosan halt meg az úton.

Budapest 1995 02 10