Tizenegyedik
Volt, hogy Laci bácsi hetekre eltűnt még így is, bár mindenki sejtette, hogy megvan a magának való dolga. Egyszer azért rendesen megijesztette a családot, mikor három hét után először szólt haza, hogy rendben van, mégpedig az egyik barátjánál Debrecenben. Igaz akkor sem ő szólt, hanem a barátjának a fia telefonált, hogy legyenek nyugalommal, mert náluk van az öreg és azért tartott három hétig, mert a két juhász, csakúgy, mint a pusztán, leginkább csak hallgattak és nézték a ház előtti történéseket. A harmadik héten szólalt meg először Laci bácsi: Hát, tán’ szólnom kéne’ most már a jányomnak’, hogy itt vagyok. Meeer’, lehet, hogy ideges lesz. Mire a barátja egyetértőleg csak bólogatni kezdett, majd annyit mondott: Ezek a jányok már’ csak ilyenek. Szerencsére meghallotta ezt a fia, és felhívta Bözsi nénit, hogy tudassa vele: apja ott van náluk, ugyanis a két öreg ezt is megfontolás alá véve, inkább csak ücsörgött tovább. No, amikor hazaért Laci bá’, azért Erzsi néni neki esett rendesen. Az amúgy szelíd természetű leányának paprikavörös arcát szemlélve Laci bá’ csak annyit mondott: Jányom! Most nagyban hasonlítasz nagyanyádra, mikor feltalált bennünket anyáddal a szénaboglya tetejibe’! Ne csináljad ezt, mer’ megrémülök. Pedig nem vagyok én annyira rémüldözős fajta. Megküzdöttem én már mindenféle ördöggel, jószággal, medvével…
Medvével?! Néztünk rá. Azzal meg hol? Merthogy biológiaórás tudományunk szerint olyasmi nem sok élt a Hortobágyon. Azzal e, ha mondom, na, de anyósommal nem szívesen küzdöttem sose. Laci bá’, milyen medve volt az? Az öreg ugyan nem szerette, ha a két mondatát megszakítják, de azzal is tisztában volt, hogy a gyermeki izgatott kíváncsiság mindenféle írott és íratlan szabályokon áthág, így válaszolt: Jó nagy. Mi összenéztünk és nem tudtuk eldönteni, hogy az öreg most komolyan beszél, vagy csak bennünket ugrat. Majd Laci barátom, aki az unokája volt, odaállt elé, és annyit mondott: Márpedig mi hallani akarjuk a medvés mesét! Laci bá’ a pipáját szopogatva ránézett, majd sandán elmosolyodva bólintott egyet. Hát, ez egy igen kemény, szeles napon történt, amikor a hegyekbűl’ olyan vágó hideg szél fútt’ hogy a pusztát úgy szeletelte föl, hogy a vájatok jók lettek csatornáknak, azóta is tele vannak vízzel. Ezen elgondolkodtunk picit. Előkaptuk a földrajzatlaszunkat, belekukkantottunk, majd enyhe bizalmatlansággal a hangunkban megjegyeztük: Na de Laci bácsi, ezek mind keresztbe vannak a pusztára és nem hosszába. Erreő: Há’ mer’ olyan huszárossan’ vágta na. Olyan kanyarba. Naszóval, a hideg csak hajtott mindenféle dolgot maga előtt a hegyekből…