Ötödik
Időnként elámultunk az ősök szuperérzékenységén és bölcsességén. Laci bácsi, mint igazi pusztai juhász, sokszor előre meg tudta mondani, hogy miféle időjárás várható. Mindig kérdezgettük, hogy ugyan miből jött rá? Talán a madarak röptéből, vagy a bogarak viselkedéséből, esetleg az állatok súgták meg neki? Idős juhászunk mindig csak bólintott egyet, hogy :
- Azaz.
Na, ebből mi nem tudtuk eldönteni soha, hogy melyikre is helyeselt. Egyszer ott ücsörögtem a házuk előtt az árokparton, és vártam a barátomat. Laci bácsi is kint ücsörgött, de ő egy padon, és pipáját szopogatva nézett maga elé, időnként bólogatva kicsit. Én azt hittem, hogy önmagával vet éppen számot valamiféle múltbéli eseményekkel. Egyszer csak felnézett, és annyit mondott:
- No, kölök, vagy hazamész, vagy bejössz, mer’ itt minygyá’ akkora zuhé lesz, hogy csak na.
Néztem én minden fele, hogy ezt vajon honnan tudja, merthogy volt ugyan egy-két felhő az égen, de eső az nem nézett ki sehogyan, a madarak is csiviteltek, a tücskök se hagyták abba a ciripelést. Tanácstalanul ránéztem, és megkérdeztem:
- Honnan tudja Laci bá’? – kérdeztem, mire ő rábökött a fülére.
- Hallja? – néztem rá döbbenten, mire ő csak bólogatott. No, nekikezdtem én is fülelni, de semmiféle hangot nem tudtam összeegyeztetni a közelgő viharral. Aztán felállt és elindult a ház védettebb részei felé. És akkor láttam meg, a bal oldali füléből kilógó kis vezetéket, ami egyenesen a Sokol rádiójáig ment. Annyira elkezdtem nevetni, hogy nem bírtam felállni az árokpartról, ő pedig visszanézett és mosolyogva rám kacsintott:
- Ha valamit tudni kell, hát tudni kell. Mindegy honnan tudjuk.
Hát, valóban 10 perc múlva akkora vihar kerekedett, hogy az árok nem bírta elvezetni az esővizet, így elárasztotta a házak udvarainak alacsonyabb részeit, és az utolsó utcán túl elterülő, laposabban fekvő erdőséget is. Az öreg juhász a gangon ücsörögve bámulta a nagy vízfelületet, ami bár nem volt mély, inkább csak kellemetlen, de az embereket nagyon zavarta. Ahogy ott ücsörgött a karos székében, egyszer csak múltba révedő tekintettel elkezdett bólogatni, és annyit mondott:
- Emmá’ majdnem olyan, mint ’72-be, mikor a pálcák is felúsztak a Hortobágyi folyón.
Nos, több dolog is birizgálta a fülünket, először is: miféle pálcák? És miféle Hortobágy folyó?
- Hát azok a nagy halak, amékek’ embert is esznek. Azoke. Bár, a János azokat is megfutamította. Persze a segítségemmel.
- Azok nem pálcák Lacibá’, azok cápák!- nevettünk fel. Az öreg ránk nézett és annyit mondott:
- Úgy is lehet mondani, csak úgy semmi értelme.
- Na és miféle Hortobágy folyó? Hisz ott csak a puszta van.
- Most mán’. Mer’ hogy én, meg a János elfáradtunk a sok halkergetésbe, oszt inkább kiszárítottuk.
Döbbent tekintetek meredtek az öregre, az meg szépen hátradőlt, pipáját újragyújtva, csak bambult maga elé. Hiába unszoltuk, aznap már nem beszélt többet. Viszont másnap megeredt a nyelve:
- Hát, talán életem legvizesebb napjai vótak’ azok, annyi víz esett le az égbűl’, hogy az öreg kilenclukú csak gázlónak volt jó….