Negyedik
… szóval olyan meleg vót’, hogy a tojás mán a tyúkba megfőtt, a birkák meg maguktól kezdték el levenni a bekecsüket. Sokszor néztem is, hogy a határban a sok gyapjút terelgeti a szél az ördögszekér helyett. Volt mikor már annyira nagy volt a hőség, hogy a nap is inkább árnyékba vonult vón’, ha nem sütött volna ott is. No, akkoriban még az éccakák’ se hoztak fölfrissülést, alvásról szó sem lehetett. Ez volt a szerencsém én mondom néktek. Mert möghallottam ám a rajcsúrt, amit ezek a pokolból felszínre szabadult ördögfattyak csaptak. No, szóltam a Jánosnak, hogy figyejjék, mert itten birkózás lesz. No, az ördögfattyak csak fujtatva, bőgve rohantak felénk, a szemük lángot szórt, és szarvaik fehéren villogtak a sötétben. Én csapkodtam őket a kampós botommal, hogy csak úgy kongott az a nagy fejük. Talán azé’ kongott, mert minden csapással kiűztem az ördögi gondolataikat a nagy busa fejükből. De hát nagyon sok vót’ belőlük, úgyhogy mondtam is a Jánosnak, hogy mostan nagy bajban vagyunk. Hát, hogy a rossebbe fogunk ennyi elhullott ördögöt egyedül visszaszuszakolni a pokolba? Merthogy a János erős kutya, de azért két darabnál egyszerre többet ő se tud elvinni a hátán. Én meg hát, ugyan a vállaimon elfér kettő-kettő, de ezek itt millióan voltak. No, nekiálltam gondolkodni, miközben olyan gyorsan pörgettem a botot, hogy a szél, amit keltettem véle, visszatartotta a pokoli hordát, na de nem csak azt ám, hanem lehűtöttem vele az egész pusztát is, de annyira, hogy a fű megderesedett, az ablakokon meg hóvirágok nyíltak. Így meg már annyira nem köllett’ nekik a felszín, mert biza elkezdett fázni tőle az a pokoltűzön pirult seeeejhajuk. No, ahogy kinéztem a botom mögül, láttam ám, hogy meg zavarodtak a nagy szélviharba azok a pokolfattyak oszt’ nem tuggyák’, hogy mi merre. Na akkor kitaláltam én egy jót erre és mondtam a Jánosnak rögtön, hogy ne öldökölje őket olyan vehemensen, hanem csak hajtsa visszafelé. Majd csak hazatalálnak, ahol a legmelegebb van. Na, a János nem csak erős, meg süket, hanem okos kutya is, mer’ kitalálta, hogy a farkuk bojtját ha lecsipdesi, akkor a másik irányba mennek tovább. Én mondom nektek, egész éjjel hadakoztunk mi, én meg a János, de legvégére mi győztünk. A pokol kénköves bűzös szagát ugyan ott hagyták, de a fattyak odébb álltak, így lefeküdtünk a Jánossal pihenni. No, reggel aztán arra jött a Józsi csikós, oszt mondta, hogy valami megriasztotta a Ferinek a gulyáját, aztán a tehenek meg szétfutottak az éjjel. Kérdezte, hogy nem-e láttam valamit, mert azok itten vótak’ a szomszédba, hát én mondtam néki, hogy itt bizony csak egy csapat ördög járt. Deee az möglehet’, hogy azok zavarták a teheneket, meeer’ mintha hallottam vóna a bőgésüket. Aztán, ahogy ott álltunk a Józsival, ammeg’ körbenézett oszt ennyit mondott: Há’ ez a sok tehénlepény, meg tehénszőr meg micsoda? Én meg mondtam neki, hogy ebbűl’ bizony az derül ki, hogy azok az ördögfattyak hajthatták űket, oszt ezekkel a lepényekkel dobáltak meg bennünket. Node, egy szónak is száz a vége, így mentettük meg akkor én, meg a János, a világot a pokol nyűgjétől.
Mi tátott szájjal bámultunk, hogy micsoda hős is van előttünk, bár, ahogy elnéztem, többünkben is felvetődött a kérdés, amit a Pisti barátom hangosan fel is tett:
- Lacibá’, nem lehet, hogy azok az ördögök maguk a tehenek voltak, csak sötét volt? - Az öreg juhász sandán lenézett rá, aztán lassan elmosolyodott és annyit mondott:
- A’ möglehet. Akár.