Naplóm, avagy Laci bá' és én
A majdnem szomszédomban élt az öreg Laci bácsi. Juhász ember volt a jó öreg, ekképpen nem túl beszédes, hisz tavasz elejétől ősz végéig a Hortobágyon terelgette a rábízott nyájat és egyetlen társasága a Morzsa kutya… lett volna…. ha így hívták volna, de ezt a bozontos kutyát, konkrétan Jáááánosnak nevezte. A miért kérdésemre adott válasza:
- Azé’, mer azt messziről is meghallani. Emmeg’ olyan süket, hogy közelről se nagyon hallgat másra.
Szóval, Laci bácsit időnként nyár közben is bezavarták a legelőről, mondván:
- Lacibá’, menjen játsszon az unokákkal egy kicsit!
Így az öreg ilyenkor hazament az egyetlen gyermekéhez, saját egyéb lakhelye nem lévén, merthogy a juhászunk, még a kedves felesége halálakor ráíratta mindenét a leányára, hogy majd, ha egyszer meghalna odakint a pusztán, ne kelljen ezzel is foglalkozni. Ugyanis a felesége, az áldott jó asszony, azaz Jolán néne halála után, mikor mindenáron mindenféle papírokat akartak kérni tőle, hát eléggé macerásnak találta a dolgot. De megsértődni igazán akkor sértődött meg, mikor a pipáját akarták elrakatni vele. Nem is emlékszem, hogy hiányzott-e valaha is a szája széléről a pipája. Szerintem aludni is azzal aludt. Na szóval, a pipát nem rakta el, de kiballagott az ügyvédtől, és az ajtóból, csak úgy a válla fölött visszaszólt:
- No, jányom’, intézzed a dolgokat, mer ez a kopasz jószág nem jó hozzá.
Az ügyvéd állítólag nem tudta, hogy most beperelje, vagy adja vissza a diplomáját. Később megkérdeztem a jó öreget, hogy mi is történt. Elmondta:
- Hát a hülyéje, há’ az, hogy siket, mint az ólajtó, aztán még olvasni se tud, akkó’ meg minek tanult annyit?
Értetlen arckifejezésemre belekezdett még egy körmondatba, aminek viszont az volt a folyománya, hogy ennyi beszédtől igen elfáradt a szája, szóval egy hétig aztán beszédre nem használta, így a család kicsit megorrolt rám, de akkor is hajtott a tudásvágy:
- Hát kérdi az az ügyvéd, hogy hogy hínak’? Mondom neki: Juhász Laci. Erre ő: Szeretné leírva látni, no erre fogtam egy tollat onnan a táblájáról, oszt odaírtam neki az „ontos” papírjára, hogy: Juhász Laci.
- „ontos”? az milyen?
- Hát, talán csontos. Tuggyajarák, hogy a fene megeszi, erre elkezdett hisztizni, mint Jolán, mikor, megszülte a Bözskét, én meg elmentem ünnepelni.
Erre a dologra emlékeztem, mert mesélték, hogy az öreg 2 hétig ivott bánat-örömében, merthogy ő gyereket akart, erre jött egy ’jány’. Persze aztán, mégiscsak az ő gyereke lévén, megbékélt, és tiszta szívből, teljes erejéből szerette egyetlen lányát, aki később azért megörvendeztette őt fiú unokával, úgyhogy helyre is állt a rend. Egyébként fent említett Erzsi néni azért mesélte, hogy az öreg nem egyszer kivitte őt is a Hortobágyra és ugyanolyan büszkén sétálgatott vele kézen fogva, mint az öreg Józsi csikós a fiával. Szóval, hogy rajta többé ilyen ügyvédi csúfság ne essék, mindent ráíratott a lányára. Neki nem maradt más, csak a szűrje, a karikás ostora, nagy juhász kalapja, kampós botja, elmaradhatatlan pipája meg a Jáááános.