Második
Alapból az öreg nem volt túl szószátyár, bár az is igaz, hogy ha mesélni kezdett, nem nagyon lehetett másfelé figyelni. Viszont azt ritkán tette. Ezzel szemben a városi családtagjait megőrjítette az állandó csendben maradásával. Egyszer, mikor már vagy ötvenszer megkérdezték tőle, ahogy az eresz alatt ücsörögve bámult maga elé, hogy jól van-e, merthogy a nagy némaságba nem tudták eldönteni, picit terjengősebb mondatban csattant föl:
- Már a múlt héten mögmondtam jányom’: Jól vagyok. Majd ha változik, akkó’ majd szólok!
Na, az Erzsi néni éppen egy nagy szekrényt rángatott a gangon, mikor is ez a mondat elhangzott, és éppen akkor akadt meg az alja, de olyan lendülettel tolta, hogy az elborult, egyenesen Laci bácsi kemény, bőrcsizmás lábára. Erre az öreg rámarkolt a pipájára, kicsit feljebb húzta a szemöldökét, és annyit szólt:
- No, most változott!
- Igen? És mi? – kérdezte ijedt arccal a lánya.
- Kicsit szorít a csizmám. – mondta, majd lesandított a szekrényre, ahogy az ott billegett a csizmája orrán. Addigra odaértek a családtagok és lerángatták a lábáról a nehéz szekrényt. A csizmáján láthatóan semmiféle külsérelmi nyom nem esett, de az aggódó tekintetek csak keresték, mire Laci bá’ hátradőlt a székében és ennyit mondott:
- No, mostmán’ megint jól valék.
Egyébként meg sosem ágált semmi ellen, mindig mindent elfogadott elsőre, így az ételt is. Pedig volt, hogy olyan borzalmasra sikeredett az ebéd, hogy az öregen, meg a János kutyán kívül senki se tudta megenni. Az értetlenül rámeredő tekintetekre csak annyit reagált:
- Majd megennéd a háborúba.