Úgy gondoltam, hogy sok sok év után, itt is elérhetővé teszem a legelső humoreszkemet. Remélem hoz néhány kellemes percet a megszürkült hétköznapokba. :D

Naplóm, avagy: Életem az ágy alatt

Szeptember 10
 

Fekszem az ágy alatt és arra gondolok, hogy valószínűleg elrontottam valamit.
Találkoztam Haverral, aki megkérdezte, hogy megy a sorom. Elmondtam. Szörnyülködött. Tanácsot adott. Nem kellett volna. De ezt akkor még nem tudtam, úgyhogy a sarkamra álltam, ahogy tanácsolta. Hogy ki találta ezt ki? Olyan instabillá váltam, hogy az első nyaklevestől hanyatt estem.
 

Szeptember 11

Sötét van. Itt az ágy alatt. Ma nem találkoztam Haverral. Szerencséjére. Viszont megint megpróbáltam a sarkamra állni. Hogy a fenébe csinálják ezt mások? Semmi fejlődés. Megint elsőre borultam. Nejem még idegesebb, mint tegnap volt. Megéri ez nekem? Nagyobbik lányom sajnál, de csak addig, amíg oda nem adom neki a heti zsebpénzt.
 

Szeptember 12

Egyre otthonosabb itt. Ma már azért látszódott valami fejlődés, mert elértem, hogy a nejem térden állva, hason csúszva könyörögjön nekem. Pontosan nem értettem, hogy mit mondott, mert mindkét fülem csengett, de valami ilyesmit: Gyere ki az ágy alól te mocsok! Majd adok én neked...
 

Szeptember 13

Ma találkoztam Haverral. Be volt dagadva a szeme. Mi van, sarkadra álltál? Kérdeztem. Ja. Felelte, majd morcosan tovább ált. Nem volt kedvem felpofozni szegényt. Viszont gondolkodtam a dolgon, miszerint miért is mondtam én igent egy ötszörös magyar karate bajnok, háromszoros cselgáncs Európa bajnok és egyszeres japán szumó bajnok nőnek, aki ráadásul még kézilabdázott is miután a rugby csapatból kitiltották a durvasága miatt. Hm. Lehet, hogy ezért? Már akkor is sokat vetett a latba a szava. Ma elkezdődtek a tárgyalások az ágy alatt lakó pókokkal a befogadásomról és a menekült státuszomról.
 

Ugyanaznap

A pókok döntöttek. Vagy fizetek nekik napi három legyet per fő (mi lesz itt télen?), ami kiváltható egy molylepkével (na ez talán még menni fog, majd benézek a gardróbba), vagy kiutasítanak. Jaj.
 

Szeptember 14

Ma úgy döntöttem, hogy kemény leszek. Az is voltam. Nem sírtam a harmadik pofonig. Még mindig én vagyok a gyengébb.
Azért nyugodt napra számítok. A nejem elment a mamához. A baj csak az, hogy holnap hozza haza magával. Viszont van időm legyet gyűjteni.
 

Szeptember 15

Megjött a nejem az anyósommal. Hát ez már a vég. Most már erősítése is van.
Ezek engem terrorizélni fognak. Ma se jövök ki az ágy alól. Legutóbb, mikor a mama itt volt, elfelejtettem köszönni neki. 3 napig nem kaptam enni.
Ma van a 30. szülinapom. Hát ezt is megéltem. Kaptam egy tortát az anyósomtólt. Meg a fejemet félre amikor a torta elindult az arcom irányába. Éltem a gyanúperrel. A mögöttem levő fal megrepedt a becsapódástól és egy 30cm átmérőjű 5cm mély kráter keletkezett. A kis csintalan. Majdnem meglepett.

Szeptember 16

Ma egy kicsit le is vagyok törve, úgy derékban mint kedvben. Kellett nekem röhögni?
A mama elment fürödni. Megcsúszott a kádban és becsapódott. A felettem lakó szomszédom rögtön lejött és követelte, hogy azonnal fejezzük be a robbantási kísérleteket, mert feljelent. És hogy fizessük ki neki azt az öt négyzetméternyi csempét, amire ugyan örök garanciát vállalt a mester, de most a kádban kupacolódik. Meg a nappali szekrénysorát is, ami darabokra esett szét.
Az ágy alatt a hideg parkettán próbálom lehűteni a dagadtra pofozott képemet.

Szeptember 17

Ma a nejem új reformot vezetett be: eddig ő nézett, amíg én mosogattam, ezután én mosogatok, amíg ő néz. Hát nem kedves?
De volt egy másik is: ma már pénzt is kaptam a vásárláshoz.
Valamit elronthattam viszont mert ígér fűt-fát, hogy nem fog bántani, ha kimegyek, de vállaljam, ha valamit nem jól csinálok. Meg megbeszélhetjük másképpen is és a többi szép ígéret.
Mindenesetre maradok az ágy alatt, mert a sodrófa a kezében kissé bizalmatlanná tesz.

Szeptember 18

Már 3 napja nem tudok magamról. Minden kiesik amióta az agyam harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Anyósom homlokon csókolt a forró vasalóval. Kellett nekem beszólni. Viszont megszabadultam a lakbérfizetési kötelezettségem alól. Porszívóznom kellett. Remélem sikerült elintéznem az összeset. Kész vérfürdő volt.

Ugyanaznap

Hát nem sikerült mégsem. Ezzel akkor szembesültem, amikor bemenekültem az ágy alá és bevertem a fejem az elesettek részére állított emlékműbe, amit a megmaradtak emeltek. Sokan voltak. Túl sokan. Szerintem behívták a kinti haverjaikat is. Nagyon kikaptam. Tőlük is.

Szeptember 19

Ma hazament az anyósom. Hála az égnek. De előtte bocsánatot kért a nejemtől, amiért összevérezte a fejemmel a lakást.

Eldöntöttem, hogy fellázadok az elnyomás ellen. Forradalom!! 10 perc múlva levertek. Arról nem volt szó, hogy a nejem előbb jön haza. Így könnyű. Ráadásul megint fáj a fejem. Az az átkozott szupertartós partvisnyél…

Szeptember 20

Ma megpróbáltam a gardróbba menekülni. Ott meg a molylepkék írattak velem alá egy szerződést. Nem tudom, hogy mi volt benne, mert szerintem kínaiul írták. De legalábbis gyanús a pagodák között elterülő bambuszültetvényeken bolyongó kung-fu-s selyemhernyók látványa.

Szeptember 21

Ma valamit nagyon félreérthettem. A gardróbban ácsorogtam, mikor elém állt a molylepkék küldöttsége és magyaráztak nekem valamit. Én úgy értettem, hogy kérek-e jakuzzit. Mikor igenleg bólogattam rám küldtek egy rajnyi jakuzát. Jaj. Mindenem fáj. Pedig a nejem még haza se ért.

Szeptember 22

Ma visszaadtam a kölcsönt. Levendula. Mi mindenre képes?! Visszamásztam az ágy alá és alkut kötöttem a pókokkal: Ők átmennek a gardróbba és meglátogatják a svédasztalt.

Egyébként a  mai napon nem csináltam semmi különöset. Én nem. A Haver jött, hogy kiszabadít a fogságból. Nem tudtam figyelmeztetni. Itt várta a neje. Most együtt fekszünk az ágy alatt.

De nem lesz ez így jó, mert az időközben visszatérő pókok a lakbéremelést fontolgatják. Hálátlan banda. Viszont én jó fej voltam, mert nem röhögtem ki a Havert a harmadik pofon után sem. Majd ha kimászik az ágy alól és megkapja a maradékot!

Szeptember 23

Ma megint a sarkamra álltam. Muszáj volt, mert meg kellett ragasztanom a nejem cipőjét. Levált a sarka. Én voltam a nehezék.

Ki vagyok égve. Ami nem csoda, hiszen magamra öntöttem a forró olajat, amikor lekaptam a serpenyőt a lángoló tűzhelyről. A gyermekeim körbeálltak és az időközben terminátor módjára visszatért anyósom vezényletével, karácsonyi dalocskákat énekeltek. Aszem’ ez se az én napom. Ilyen csapást! Visszajött az anyósom. Ideges vagyok.

Szeptember 24

A mai napom szinte teljesen eseménytelenül telt el. Na persze, mi is történhetne velem, ha egész nap az ágy alatt bujkálok? A fene tudta, hogy nem szereti a feleségem a frissen lefőtt kávét? Pedig alig lehetett 70 fokos mikor a kezébe adtam. Azért a fél arcom kicsit megpirult, amikor ráborította a fejemre. Az ágy alatt pityeregtem, mikor megjelent a kisebbik lányom, mert kíváncsi volt, hogy miféle hangok jönnek onnan. Te ki vagy? Kérdezte. Oh de megnőttél! Mondtam neki. Mikor utoljára láttam, még pelenkázni kellett. Az iskolatáska a hátán viszont kicsit gyanús.

Szeptember 25

Ma nagyot koppantam. (Mért pont a fejemmel? Már megint.) A nejem aljas volt. Pedig már szintidőre, csak úgy kommandós módjára, nekifutásból, a vállamon átgördülve csúszok be az ágy alá. Most viszont utamat állta a vadiúj ágyneműtartó. Ájulás előtt még hallottam az anyósom kajánul csengő hangját: Bocs, elfelejtettem szólni. Mé’ nem megy ez már haza?

Szeptember 26

Ma a nejem délutánra elfáradt és lefeküdt aludni. Egész nap a lakást rendezte át: Mutogatta, hogy mit hova rakjak. Így könnyű. Addig viszont van egy kis időm kitalálni, hogy mit csináljak az ágyneműtartóval.

Ugyanaznap

Kitaláltam! Van négy kereke. Szóltam a kisebbik fiamnak, hogy van neki egy ajándék az ágy alá dugva. Kérdezte, hogy mi. Autó! Válaszoltam. Nna. Azóta is azzal rodeózik a kölök.

Most már csak azt kell megvárnom, hogy összetörje.

Szeptember 27

Nejem, kissé elgondolkodott az ágyneműtartós dolgon. Gyanúsan méreget. Félek. De hát a gyerek öröme mindenekelőtt ugyebár? Viszont érdekes módon a gyerek úgy döntött, hogy az új autóját minden este garázsba rakja. A francba. Megint nem férek be az ágy alá.

Szeptember 28

Az este nagy szükségem lett volna az ágy aljára. Most már mindegy. Kicsit hideg volt a víz a mosógépben, de egy idő után már alig szédültem. Nagyobbik lányom ugyan próbált segíteni, de miután kinyújtottam neki a heti zsebpénzt, kétszer, sajnálatos módon visszacsukódott a tető és újra indult a program. Még hallottam, hogy azt mondja: ’Bocs apa. Ja és köszi.’ Istenem. Milyen illemtudó gyerek.

Szeptember 29

Ma megint lázadtam. A mama, fontos dolgokra hivatkozva, eltávozott a lakásunkból.

Ha megint részegen jön haza, én kifutok a világból. A legutóbbi ilyen esetkor helyszínelősdit

Akart velem játszani. Ő akart lenni a boncoló orvos, nekem meg az áldozatot kellett volna eljátszanom. Nem mondom, ha fordítva lett volna… Na mindegy. Megint megpróbáltam a sarkamra való állást. És nem estem el! Bár a fejem még fáj elől és hátul is, mert amikor a nejem, egy baseball ütő sebességével a homlokomra tapasztotta a kezét, hogy megnézze van-e lázam, akkor a tarkómmal lenyomatot helyeztem el a mögöttem levő közfalon.

Szeptember 30

Ma hazament az anyósom. Hála az égnek. Könnyes búcsút vettem tőle, na nem a meghatottságtól könnyeztem, mint inkább a tűsarkú cipője által, a lábamon ejtett szúrt seb miatti fájdalmamban.

Október 1

Végre valami jó. A kisebbik fiam legurult a lépcsőn az ’autójával’. Összetört. Mindkettő. Bár a gyereket összevarrták az ambulancián. Az ágyneműtartót pedig totálkárra vette az asztalos. Viszont engem bent akartak tartani a kórházban, mondván, hogy ha az ember közúti balesetet szenved, illenék kivizsgáltatnia magát kórházban. Mondtam, nekik, hogy nem egy kamion, hanem csak a nejem. Röhögtek. Majd meglátták a nejem. Aztán sajnáltak.

Október 2

Ma végre elbújhattam az ágy alá. Kicsit félek. Ugyanis a feleségem, a hentesnél nem húst vett, hanem egy hosszú, kampósvégű botot vizsgálgatott. Rossz előérzetem volt. Láttam, ahogy a 140 kilós hentes, a félelemtől reszketve nemlegesen rázza a fejét. Tisztelem a bátorságáért. Bár ahogy a nejem ismerem, nem fogja ilyen könnyen feladni.

Október 3

Ma lakótársam is volt. Már az ágy alatt. A nagyobbik lányom ott feküdt mellettem egy füzettel és egy tollal a kezében. Azt mondta, hogy a házi feladatát csinálja. Kérdeztem tőle, hogy miféle feladat volna ez. Azt mondta, hogy a tantónéni kért egy fogalmazást, amiben le kell írni: ki, mit csinál otthon. Leírta, hogy az anyu uralkodik, de amikor az apuhoz ért…

Október 4

Ma megint találkoztam a Haverral. Boldognak látszott. Később kiderült, hogy csak izomgörcse lett a pofonparti után. Sajnáltam. Aztán hazamentem. Másnap együtt vigyorogtunk. Utálom, mikor a nejeink szakmai eszmecserét folytatnak.

Október 5

Ma a nagylányom osztálya, tantónénistül, tanulmányi kiránduláson vettek részt. Nálunk.

Most már hisznek a lányomnak. Én ettől ugyan nem lettem boldogabb, de a fogalmazásra kapott egyesét, átjavította ötösre. Komisz kölkök. Azzal szórakoztak egész délelőtt, hogy kenyérgalacsinokkal megpróbáltak kicsalni az ágy alól. Mikor az osztályfőnökük azt mondta nekik, hogy tilos engem etetni, akkor a nejemtől kölcsönkapott villákkal szurkálva próbáltak meg kihajtani. Utálom az akupunktúrát.

Október 6

A mai napom nagyon rosszul kezdődött. A család felpakolt, (az én hátamra mindent) és elmentünk az anyósom vidéki kúriájába,(szerintem csak egy kulipintyó) meglátogatni őt.

(Hogy minek?) Dél után már nagyon szerettem volna haza menni és próbáltam sürgetni a nejem. Kitaláltam, hogy égve maradt a villany, nyitva a gázcsap, ajtó stb. Gondoltam ez majd hatásos lesz. Nos, a tervem kútba esett. Velem együtt. Hogy ott milyen hideg volt a víz!

Október 7

Ma végre itthon ébredhettem fel a kényelmes ágy alatti helyemen. Az este marha gyorsan kellett cselekednem. Ugyanis amikor hazaértünk nyitva találtuk az ajtót, a gázcsapot, égve a villanyt stb. A francba. De ezért is én voltam a hibás. Pedig én mondtam.

Október 8

Ma sétáltam az utcán. (ez azért túlzás, rohantam haza a boltból 10 kiló cukorral a kezembe, merthogy azt is szintidőre kell ám) Szép idő volt. Hogy micsoda nők mászkálnak az utcán? A szívinfarktus kerülget. Ezért, amikor egy nő, félig fedett, olyan 100-as mellbőséggel jött velem szembe, inkább becsuktam a szemem. Ennek az lett az eredménye, hogy beleestem. A fene a fránya úthibákba. Arccal be a mellei közé. Csodás élmény volt. Bár a két fülem még mindig cseng a nyaklevesektől. Tanulság: Inkább a szívinfarktus, mint két bazi pofon. Ja, ez utóbbiakat a nejemtől kaptam, aki szemtanúja volt az esetnek.

Október 9

Ma nem kaptam ki! Ez egy teljesen új érzés. Bár ha a nejem kijön a kórházból, biztosan megdorgál egy kicsit. Pedig nem én csináltam. Jó-jó, a banánhéjat tényleg én ejtettem el, de nem szántszándékkal! Sőt! Nem is azért menekültem arra, hogy ő rálépjen. Még így is alig tudtam bemenekülni az ágy alá. Kijönni meg a röhögő görcs miatt nem tudtam, nem azért, mert nem akartam rajta segíteni.

Október 10

Ma megjelent nálam a rendőrség. Meg is ijedtem. Kérdezték, hogy miféle állat az amit tegnap beszállítattam az állatkórházba, merthogy nincs rá tartási engedélyem. Meg kérdezték azt is, hogy ki fogja megfizetni az okozott kárt, amit a mentőautóban, a mentősökben, a két, elefántok féken tartására épített, ketrecen tett. De most tényleg vallottam volna be, hogy a nejem? Akkor még jobban megbüntetnek! Aszem’ azóta meg kezdték a tárgyalásokat a Kenyai vadrezervátum vezetőségével, a visszaszállításról. Van remény!

Október 11

Hát nincs. Ma bement a kedves mama, és átszállítatta a megyei kórházba. Nem nagyon akarták eleinte elhinni neki, de gondolom ellenállhatatlan módon viselkedett.

Ma megint kijöttek a rendőrök. Mondták, hogy nem haragszanak rám, meg hogy megértenek, és sajnálják, hogy nem sikerült. Igazság szerint le kellett volna tartóztatniuk, de nem vitte rá őket a lélek. Úgyhogy estig megittunk 3 liter rumot, két láda sört, meg egy üveg konyakot.

Október 12

Neeee! Ne hagyjatok itt! Tartóztassatok le! Valahogy ekképpen kiabáltam a rendőrök után, mikor is reggel, kijózanodva rájöttem, hogy nagy bajban vagyok. Ráadásul felhívtak az állatkórházból, hogy annak a kifejlett hím oroszlánnak, amit a nejem széttépett, 20 millió forint az értéke. Na meg a puskából kilőtt nyugtató nyilacskák sem olcsók ám. Ja és a sokat megélt afrikai vadász, aki megpróbálkozott a nejem befogásával, a kórházi kezelést követően pszichológiai kezelésre szorul. Feladom.

Október 13

Ma kaptam egy telefonhívást. A kórházból. Közölték velem, hogy a nejemet hazaengednék otthoni kezelésre, de nem ér rá az IFA-s, akivel haza tudnák szállíttatni, úgyhogy gyorsan oldjam meg, mert ők már nem bírják. Höhö. Nekem mondják?

Október 14

Bumm. A mama intézkedett. Én is akartam ám. Telefonáltam mindenféle szállítócégnek, úgyhogy a telefonszámla az eget verdesi. Ezt el is mondtam a hazatérő nejemnek, aki meghatódva a nyakamba borult. Ennek egyenes következménye: három törött borda, törött felkar és combcsont. Megyek a kórházba!

Október 15

Itt fekszem az ágyamon(!!) a kórházban, nyakig gipszben. A mama büntiből nem főz nekem és nem is jön be látogatni. Phű. Ezt a szerencsét. Bár így egy kicsit nehéz naplót írni, mivel a nővérke, akinek diktálok, a röhögő görcs és a sírás felváltva, illetve néha keverve való alkalmazása során, eléggé sokára tudja csak leírni a memoáromat.

Október 16

Ma semmi sem történt velem. Illetve a mama megkönyörült nekem és beküldte a tegnapi főztjét. Mégiscsak megmentettem a nejem, amikor oly önfeláldozóan aláfeküdtem, hogy puhára essen. Bár én nem így emlékszem, na dehát ez már csak nézőpont kérdése. Igaz, a zöldek hangoskodása, valamint a hadsereg speciális alakulatának (akik a vegyi fegyverekkel és szennyezőanyagokkal foglalkoznak….. Vegyvédelmisek!!) kirendelése eléggé felbolygatja a kórház rendjét. Milyen biológiai fegyverről beszélnek ezek?

Október 17

Ma izgalmas napom volt. Miután a speckó alakulatok távoztak a helyszínről a biológiai szennyező anyaggal együtt, bejött hozzám egy nyomozó és kérdezősködött. Megkérdezte többek közt azt is, hogy szerintem ki és miért akart engem vegyszeres kezelésnek kitenni. Nem értettem. Fotókat mutatott. A tárolóedény (ahogy nevezte) meglepően hasonlított arra a lábasra, amit a mama adott tavaly karácsonykor a nejemnek ajándékba, mondván: „Ebbe még ez a szemétládát is beledarabolhatod”

Október 18

A rendőrök nincsenek tisztában a fenyegetettség mértékével, ezért két tucat kommandós vigyáz a kórházra. Büszke vagyok. Ilyen védelem még a miniszterelnököt sem illet meg. Viszont a nagyobbik lányom meglátogatott. Meghatódtam. Örömömet még az sem tudta elrontani, hogy megérkezte után mintegy 2 perccel megtalálta a szekrénybe tett ruhám zsebében a pénztárcámat és távozott a, szerinte őt megillető, mintegy félhavi fizetésemnek megfelelő összegű, zsebpénzével.

Október 19

Ma visszajött a nyomozó és közölte velem, hogy a bablevesnek álcázott vegyi fegyvert bizony nekem címezték és most már a nemzetbiztonság is tudni akarja, hogy mi van. Ráadásul arról panaszkodott, hogy semelyik nukleáris szemétlerakó és semelyik vegyi semlegesítő cég nem vállalja sem a raktározását, sem a megsemmisítését a fokozott, globális veszélyre hivatkozva.

Én mondtam neki, hogy csak a mama jóindulatú ajándékáról van szó és hogy nem akart ő rosszat, csak így ízesít, nem hitt nekem.

Október 20

Ma valami furcsára figyeltem fel. Egy sötétruhás alak egy seprűt lovagolva közlekedik a kórház területén, betekintve minden ablakon. A rendőrök fegyvereiket eldobálva, fejvesztve menekülnek. Megértem őket. A nővérkék és az orvosok, valamint a betegek (kivéve az idegosztály lakóit, mert azok megtapsolnak minden dugóhúzót és egyéb kunsztot) rémülten néznek az ismeretlen fenyegetés irányába. Könnyű nekik, nekem ismerős. Megjött a mama.

Ugyanaznap

Sőt. Elért a szobám ajtajához is. Ezt onnan tudtam, hogy a kilincs csikorogva engedelmeskedett és nem állt meg a végponton, hanem továbbfordult és kiszakadt a helyéről. Belépett a mama és követelte tőlem a lábost, amiben a bablevest küldte nekem. Félek. Hogy fogom én ezt megmagyarázni?

Október 21

Nos, nem tudtam. Végül is a rohamrendőrök legbátrabbika segített egy picit. Meglengette anyósom szeme előtt az időközben méregtelenített és vegytisztított lábast, aztán futott, mint a nyúl. Igazi sportember volt a szentem. Én meg hálás is vagyok neki, úgyhogy, ha lekötnek a lélegeztető gépről, átmegyek hozzá a kómás betegek részére fenntartott részlegbe és leülök az ágya szélére egy kicsit.

Október 22

Ma lekötöttek a lélegeztető gépről! Azt mondták, hogy most már túlélem. Megkérdeztem, hogy átmehetek-e megnézni a megmentőmet. Azt mondák, hogy nem, mert azt viszont nem élném túl. Így is kérniük kellett egy nigériai hadiorvost és két ápolónőt (gondolván: ők aztán igazán edzettek), akik felügyelik, mert hazailag senki nem vállalta. Az egyik ápolónő még így is sokkot kapott, az orvos meg valami sámáncsoportról habog, hogy ők talán….

Október 23

A nővérke, akinek diktálok, már nem röhög rajtam. Retteg. Nem is nagyon akarta vállalni, hogy a közelembe marad, hátha visszajön a mama. De miután mondtam neki, hogy akkor tényleg be kell hívnom a mamát, hogy ő írja nekem, a kórház vezetése 150 ezer ft pluszjuttatást ígért neki, ha mégis folytatja. Egyébként nem történt semmi különös.

Ugyanaznap

Mégiscsak történt. Ma már éreztem, amikor a doki bökdöste a lábam. Bár a nővérke (a kis gonosz) már-már a réselő kalapácsot készítette elő a reflex vizsgálathoz, a végén maradt a húszas túlméretű tűnél. Asszem’ ezzel szokták az elefántokat beoltani. Szerintem szeretnének a kórház kapuján kívül tudni. Ha tudnák, hogy elmúlt a veszély, mert a családtagjaim már úgysem jönnek erre…….

Október 24

Ma megint bejött a nagyobbik lányom és elvitte a havi zsebpénzét. Megint! Néztem is érdeklődve, hogy ugyan miért, de azt mondta, hogy megnőtt az infláció és neki fizetnie kell. Hogy mire?!? És miért ennyit?!? 

Ma bedobtak a medencébe, hogy ússzak ki. Mondták, hogy ne hagyjam el magam és igenis tudom mozgatni a végtagjaimat meg minden. Mire elmondtam volna nekik, hogy igazándiból az a problémám, hogy nem tudok úszni, már mindegy volt. Úgyhogy megint lélegeztető gépen vagyok.

Október 25

A tegnapi események hatására kialakult víziszonyom miatt, immáron pszichológusra is szükségem van. Legalábbis ezt mondta a fődoki. Viszont gyanús nekem ez a pszichomuksó. Mi az isten nyilát akar ez itt a zsebórájával? Tisztára elszédültem, annyira rángatta előttem, miközben mindenáron haza akart menni. Legalábbis gondolom, mert erősen szótagolva mondogatta, hogy: „Haza akarok menni!”

Október 26

Na tegnap a fickó végül is hazament. Bár elég sokáig tartott neki elhatározni magát. Közben lekötöttek a lélegeztető gépről. Megint! Elvittek egy gyógytornászhoz. Bár szerintem a csaj inkább díjbirkózónak készülhetett. Háááát….. Tett ezt-azt velem. A végén megkérdezte, hogy fáj-e, ha ezt csinálja. Nos, miután kivettem a bal térdemet a számból, amit egyébként a jobb vállamon keresztül tömködött oda, és sikerült a jobb karomat lefejteni a torkomról, ami azért érdekes, mert alapvetően a bal karomat akartam letekerni a jobb bokámról, azt válaszoltam neki, hogy ez akkor is fájna, ha nem lennék szilánkosra törve. Erre összevonta a szemöldökét. Jaj.

Október 27

Ma megint elvittek a gyógytornászcsajhoz. Szerintem ezek ki akarnak engem innen rúgni. Legalábbis a főnővér elég kajánul közölte velem, hogy megyünk a tegnapi kezelés folytatására. A szemét. Pedig tegnap este pont neki meséltem el, hogy mennyire fájt az nekem………

Október 28

Egyre jobban félek. Tegnap úgy összegyűrt a csaj, hogy beleizzadt. Pedig nem szokott. Legalábbis ezt állítja a szomszédos ágyon fekvő beteg. Mesélte, hogy annak idején azzal került a Guiness rekordok könyvébe, hogy két álló napig, megállás nélkül, dögönyözött meg mintegy 300 embert. Ezt tíz éve nem tudja senki megdönteni. Vigyorogtam is magamban. Ha ezek tudnák, hogy engem a feleségem tréningezett….

Ugyanaznap

Délután megint a gyógytornásznál voltunk. Most már nem röhögtem. Magamban sem. Vinnyogtam. Hangosan. A kezelés jól sikerült, ha az jó, hogy a talpamat meg tudom vakarni anélkül, hogy lehajolnék, vagy felhúznám a lábamat. Most nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a karomat nyújtották meg, vagy a lábamat tolták be a gyomromig.

Október 29

Ma bejött a Haver. Hála a jó égnek! Már féltem, hogy megint a díjbirkózó keze alá adnak. Megkértem a Havert, hogy toljon már át a megmentőmhöz, hagy nézzek abba a bátor szemébe és hagy szorongassam meg a kezét. Bár az oda vezető út se volt semmi, (alkalmi sofőrömből előjött a Schumacher) az odaérkezés sokkhatása mindent felülmúlt: Nem tudtam a szemébe nézni, mert nem volt, illetve volt, csak mélyen a feldagadt arca mögé rejtve. Sőt! A kezét sem tudtam megszorongatni, mert tetőtől-talpig gipszben volt szegénykém.

Október 30

Ma a kezembe adtak egy papírt, amire rá volt írva, hogy hazamehetek. Nem akartam. Ök viszont igen. Az utcán még utánam kiáltották, hogy a tolószék a cég ajándéka, aztán bevasaltatták a kórház kapuját és teletűzdelték  mindenféle kamerákkal, meg mindenféle lövegtornyokkal, amikbe állítólag betáplálták az összes adatomat. Hogy minek azt nem tudom.

Ugyanaznap:

Otthon, édes otthon. Még oly messze van! Ugyanis én, mintegy 40km-el arrébb lakom. Próbáltam stoppolni, de csak egy trágyaszállító traktor állt meg. Nem szálltam fel rá. Azért büszkeség is van a világon. Inkább elindultam hazafele. Kár, hogy a trágyajárat előttem ment és végig az ölembe potyogott a tartalmának túllógó része.

Október 31

Baromi nehéz így, tolókocsival haladni. Nagy nehezen felkapaszkodtam egy domb tetejére. Kicsit olyan sziszifuszi dolognak tűnt, lévén egy tucatszor visszagurultam. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a túloldalon lejtő van. Az utolsó visszatáncolásomkor jött egy bútorszállító barkas és iszonytató sebességgel feltolt az emelkedőn, majd a domb tetején hirtelen lefékezett. A sofőr meg röhögött. Nem tudtam miért. Akkor nem. Jött a várva várt lejtő és én, a barkastól kapott lendületemmel megindultam rajta. Hát…. Mire leértem az aljára, istenemre mondom, lekopott a ferodol a kezemről. Rohadt barkas sofőr. Megálltam és megpróbáltam lefejteni az arcomról a szerencsétlen bogármaradványokat.

Ugyanaznap:

Megállt egy kis piros Suzuki és útbaigazítást kért a szőke, hosszúcombú vezetője. Salamon király kincsét kereste és mindenáron bizonygatta, hogy a térkép, amit mutogatott nekem, az hiteles, mert a Burdából van. Az meg ugyebár nem engedheti meg magának, hogy átverje az embereket. Na jól van gondoltam. Elmutogattam neki: Itt végigmész a passzén, aztán a gomblyuk tónál elfordulsz balra, majd ezen az egyenes duplatűzésen elmész a válltömés hegyekig, ott elfordulsz a zsabó patak fele és végigmész a gombrejtő úton. Nagyon szépen megköszönte, mondván mégsem ő a hülye és mégis vannak még segítőkész emberek stb aztán elment. Nélkülem.

November 1

Kicsit hideg volt az éjszaka. Nem is bírtam kinyitni a számat, mert belefagyott a nyál. De már látom a helységet, ahol lakom. Aszem’. Könnybe is lábadt a szemem, bár kár volt. Most még azt is le kell olvasztanom.

November 2

Tegnap sokat haladtam előre. Asszem’. Mivel látni még mindig nem látok a szememre fagyott könnycseppektől. Hangok úján, csak úgy denevér módjára, próbálom betájolni magam. ’sza meg. Nem működik a hang lokátorom. Mindennek neki megyek.

Ugyanaznap

Délutánra beértem a lakóhelyemet, a térképen megjelölő városba. Ez az esztelen, bátor, de legfőképpen vak(merő) száguldásomnak köszönhető. Na nem saját akaratomból történt a dolog. A kórházból ellopott lepedővel próbáltam magam körbetekerni a hidegtől megóvandó saját testi épségemet, mikor észre vettem, hogy beakadt a rongy egyik sarka a tolószékem egyik csavarjába. Nagy igyekezetemben, hosszú köríves mozdulatokkal próbáltam kirángatni börtönéből az említett csücsköt, miközben a másik végét kezdtem feltekerni a karomra, hogy lerövidítsem. Nos, az egyik ilyen mozdulatnál túlon-túl kilebben az a könnyű anyag és beakadt a közepén, az éppen mellettem elszáguldó kamion hátuljába. A sofőr nem látott és nem hallott szerintem, pedig igen hangosan halálsikoltoztam, mígnem egy gázfröccs alkalmával tele nem nyomta a pofámat egy adag olajos füsttel. A mögöttünk jövő autóból eközben lelkesen kameráztak, mivel azt hitték, hogy ez valami szabaduló show. Rohadt Merlini, szemét Copperfield, mocsok Houdini……………………………………………

November 3

Ma végre haza értem. Bár ez sem volt egyszerű. Ugyanis tegnap, amikor lefeszegettek a kamion hátuljáról, több rendvédelmi szervezet is igényt tartott rám, mint saját foglyára. Elsősorban a bevándorlási hivataltól két ember, akik nem tudták eldönteni, hogy melyik afrikai törzshöz tartozhatok. Én próbáltam elmondani, hogy helyi lakos volnék, de az átéltek + fél liter olaj a kipufogóból (ami miatt a terror elhárítók idegesek lettek, mivel, mikor megszólaltam, csak az bugyogott ki a számból és azt hitték, hogy valami új fajta öngyilkos akciót láthatnak.) + a hideg miatt eléggé érdekes szavak jöttek ki a számon. A terror elhárítók váltig állítgatták, hogy nagyon jól tudják, hogy ki vagyok, és már várták az érkezésemet. Ez érdekelt engem is, de onnantól, hogy megszólalt az időközben előhozott arab tolmács, már nem éreztem túl jól magam. Ott voltak még a közlekedési rendőrök is, akik lobogtatták a fényképet, hogyaszongya’ hogy: a megengedett 90 km/h helyett 130-al repesztettem az úton + nem volt bekapcsolva a biztonsági övem. Ekkorra már a sírás kerülgetett. Bevittek. Felmelegedtem, kiköpködtem az olajat, amit a Vám és  Pénzügyőrség is megvizsgált, mint lehetséges csempészési módozat elemét….Háááát….aki így csempészik az megérdemli….

Majd mikor el tudtam mondani, hogy ki vagyok és papírokat is tudtam mutatni, hazavittek.

November 4

Az éjszaka elég kellemesen telt. Régi és új ismerősökkel találkozhattam az ágy alatt. Ugyanis ahogy beértem az ajtón, az anyósom (Mit keres ez még itt?) „betörő!” harci kiáltással nekem esett. Így hát ismét menekülnöm kellett az ágy alá, mivel semmiféleképpen nem szerettem volna közelebbi kapcsolatba kerülni a széles, köríves mozdulatokkal lengetett sodrófával. Bár így utólag azért elgondolkodtat a dolog, hogy miért is volt az a kezében, mikor nem is tud sütni?!? Mikor beértem az ágy alá, a nagyobbik lányom felismert és leintette a mamát, mondván: „Hagyd, ez csak az apu.” Ismét könnybe lábadt a szemem. Hát az én vérem, csak megismert engem… De aztán folytatta: „Csak ő menekül így be az ágy alá.”

Ugyanaznap

Viszont a pókokkal ismét összetűzésbe kerültem, mivel nem igazán akartak visszafogadni. Mondtam nekik, hogy van ám egy böszme varangyos békám, mire megadták magukat és megígérték, hogy ők fognak etetni engem. Tudom, hogy nem volt szép dolog terrorizélni őket, de ugyebár a szükség… Viszont nem fogadtam el a felajánlott szárított legyeket,  (megkóstoltam, de nagyon hasonlított a nejemtől kapott szülinapi torta ízére, + a mama által patkányméreggel ízesített kávéjára) úgyhogy nem is vagyok olyan rossz zsarnok…